A tudomány vívmányainak él

Hol sportemberként, túravezetőként, hol újságíróként, hol alkalmi utazásszervezőként találkozhatunk Gyulai Jánossal. A ma már nyugdíjas, négygyermekes gépészmérnök különös érdeklődést táplál a technika vívmányai iránt, saját szavai szerint ritka nagy élvezettel fogadja be az újdonságokat.

Nem egyszerű Gyulai János életét kibogozni, folyton azon kapjuk magunkat, hogy valamiféle technikai csoda részleteiben merülünk el. A tudomány vívmányai – köztük a fizika és informatika újdonságai – iránti érdeklődés nem új keletű, János már az egyetem alatt a tudományos diákkörre járt, és sok időt töltött az Automatizálási Kutatóintézetben. Itt találkozott először a számítástechnikával, ami azóta is érdeklődésének fókuszában maradt.

Eredetileg villamosmérnökire készült, de a jelentkezéskor úgy tudta, hogy majd az első év után válik szét a két szak. Ma már nem bánja, hogy gépészmérnök lett. – Érdekes volt, sokkal konkrétabb, és nem is ráz… – indokolja. Paksra 1980. május 1-jén érkezett Orosházáról. A tréfásnak szánt kérdésre, hogy felvonult-e, azt mondja igen, otthon, ezért nem is akarták elfogadni folyamatosnak a munkaviszonyát új munkahelyén. Orosházán az üveggyárban dolgozott. Túl sokat. Első felesége ezért ösztökélte, hogy menjen Paksra, ott talán könnyebben, többet kereshet az új erőműben.

– Én eljöttem, ő otthon maradt és beadta a válópert – mondja János, aki Pakson új otthont, új családot alapított. Itt is, ott is két gyermeke született, akik ma már felnőttek, s két unokája is van. A munka és család mellett fontosnak tartotta mindig, hogy az újdonságokról tudomást szerezzen, ha lehet közvetlen forrásból, mert – ahogy mondja – amit az ember tudott, az már rég nem úgy van. Példaként hozza fel a minapi hírt, miszerint felfedezték a CERN-ben, hogy a neutrinók gyorsabbak a fénynél. – 300 006 km/s-mal mennek, ha ez igaz, bukott az egész fizika Einstein óta – mondja. A felvetést, hogy rengeteg tudást halmozott fel, azzal hárítja el, hogy nagyon felszínes ez a tudás, mert az érdeklődése igen széleskörű, inkább többféle dolognak igyekszik utánanézni elsősorban azért, hogy minél egyszerűbb magyarázatokat találjon. Kis túlzással a világot bejárta már ezek után az információk után, természetesen járt az említett CERN-ben, állandó résztvevője hazai és külföldi tudományos világkiállításoknak, konferenciáknak. Ennek kapcsán máris említi, ha sikerül kijutnia, október 16-án Münchenben egy műholdas navigációról szóló konferencián lesz. Lelkesen mondja, hogy tavaly már négyszáz téma szerepelt, köztük például az, hogy műhold segítségével miként tud egy autó emberi beavatkozás nélkül konvojba sorolni.

– Mondhatnám, hogy sehogy – válaszol arra a kérdésre, hogy sikerült-e hasznosítani az újdonságokat munkájában és a hétköznapokban. Aztán persze kiderül, hogy az anyagvizsgálatban milyen hasznát látták annak, hogy neki volt először az országban 3D-s egere, a reaktorcsarnoki daruzást az ötlete nyomán tudták precízebbé tenni, a Balaton-átúszásnál azt a vonalkódos időmérő rendszert használják, amit ő dolgozott ki, és varrógéppel helyettesítette a bélyegrecézőt. Gyerekei iskolájában pedig a batyusbálokon digitálisan jelenítette meg a tombolasorsolásnál kihúzott számokat, hogy azok is lássák, akik a visszhang miatt nem hallották őket. – Nem tartom számon, hány újításom van használatban – árulja el, majd régről is hoz egy példát. Amikor vasútgépész-technikumba járt, az Élet és Tudományban olvasta, hogy rakétát lőnek fel. Elment a műszaki könyvtárba, kivette az erről szóló könyveket, és igaz, hogy azok oroszul és németül íródtak, ő a rajzok segítségével rendesen megtanulta az ehhez kapcsolódó vízgőztáblázatot. Azt sajnálja, hogy nyelveket azóta sem beszél, pedig többször nekifogott, még olyan „alvós magnót” is beszerzett, amit nagyon reklámoztak. Angollal, olasszal és némettel is próbálkozott, utóbbiból ért is valamicskét.

Azt, hogy nyugdíjba ment, azért sajnálja leginkább, mert annyi mindent lehetett volna még csinálni. Nem mintha nyugdíjas évei unalmasan telnének. Hogy csak a közelmúltról beszéljünk: alig ért véget az általa életre hívott Daróczy-virtusúszás, máris utazást szervezett a jövőbe, és egy busznyi emberrel maga mögött bejárta fél Európát. Nem szakított az újságírással sem, továbbra is tudósítja az Atomerőmű újságot, ahol elsősorban a technológiai újítások közérthető közzétételében számítanak rá. A tollforgatást, mint ahogyan az utazásszervezést is az újdonságok megismerése iránti csillapíthatatlan éhsége hívta életre. Előbbinek praktikus oka volt: újságíró-igazolványnyal számos kiállítás, konferencia ingyen látogatható, s ha már ott volt, nagy örömmel adta közre az ott tapasztaltakat. Az országjárásnak is hasonló az indoka: amikor egy-egy távoli helyszínre akart utazni, útitársai szóvá tették, hogy „és ki akar kétezer kilométer szalagkorlátot látni”. Hogy ne így legyen, János felkutatta a látnivalókat, meg azt is, hogyan lehet őket leggazdaságosabban felkeresni és mit érdemes tudni róluk.

A lendület – állítja – nem hagyott alább, pedig gyorsan telnek az évek, ma már abban a korban van, hogy a buszon ingyen utazik. Aztán nevetve elárulja, hogy másodszor járt a Mixnitzben, de úgy tűnt, mintha előző útján a létrák meg az utak nem lettek volna olyan meredekek. Azt is bevallja, hogy van némi adóssága a ház körüli munkában, de az valahogy nem áll a kezére. – Lenne rá időm, de ellógok otthonról az ilyen feladatok elől, röstellem is a dolgot – mondja. A kérdésre, hogy mire a legbüszkébb, szinte rávágja: hát a gyerekekre! Előbb-utóbb csak megjön az eszük és rájönnek, hogy érdemes tanulni…