Élete része az atomerőmű

Annak ellenére, hogy édesanyja azt mondta, atomerőműben nem dolgozhat, végigkísérte a paksi atomerőmű üzembe helyezését, felelt számos biztonsági rendszeréért, vezette teljesítménynövelési projektjét, most pedig a nukleárisüzemanyag-osztály élén áll. Szőke Larisza ettől eltekintve megfogadta az anyai intelmeket, miszerint nagyon keményen dolgozik és kedvességgel fordul mindenki felé.

Igazi próbatétel, nagy kihívás volt a teljesítménynövelés, nemcsak azért, mert teljesen saját utat kellett járni, hanem azért, mert a 2003-ban történt üzemzavar miatt mindenki kételkedett abban, hogy sikerülhet. Felmerült, hogy egyáltalán etikus-e beszélni teljesítménynövelésről ilyen háttérrel. Hál’ istennek sikerült a hatóságot is meggyőzni, hogy ez hasznos, műszakilag megvalósítható, mesél Szőke Larisza a teljesítménynövelési projektről, amelyet 2003-tól végig ő vezetett. Hozzátette, a hatóság meggyőzése nem rábeszélést jelent, hanem azt, hogy egy nagy terjedelmű, megalapozott dokumentációval, elemzéssel bizonyították létjogosultságát. A projekt majd’ tíz éven át tartott és sikert hozott. Larisza 2006-ban „megkapta” mellé a nukleárisüzemanyag-osztály vezetését is, amit láthatóan ugyanolyan lelkesedéssel végez. Annak, hogy törékeny szőke nő létére férfias szakterületen dolgozik, különösebb hátrányát nem látja. Azt mondja, valójában Magyarországon nem igazán van annak történelme, hogy egy nő próbál érvényesülni műszaki területen, ennek ellenére pozitívan álltak hozzá.

– Ha azt látják, hogy értelmes vagy és ugyanazt a nyelvet beszélitek, elfogadnak – mondja. Majd nevetve jegyzi meg, hogy a műszaki nyelvre gondol, nem az anyanyelvre, mert esetében az is más. Ő ugyanis férje, Szőke Attila oldalán Oroszországból érkezett Paksra az egyetem befejezése után. – Egy oroszországi mércével kisebb városból, Dimitrovgradból mentem Moszkvába tanulni. Ez a magyar nukleáris szakma előtt is ismert, mert ott van Oroszország egyik legnagyobb atomreaktorkutató-intézete. Én már hagyományból választottam szakmát, mert mindkét szülőm ott dolgozott. Amikor elmentem a Moszkvai Energetikai Egyetemre, anyukám kikötötte, hogy olyan szakmát válasszak, hogy ne atomerőműben dolgozzak majd. Ezért választottam az általános hőfizikát. Olyan képzést kaptam, ami a kutatóintézetekben hasznosítható – idézi fel. Egyetemistaként rögtön az első héten megismerkedett mostani férjével. Együtt jöttek Paksra, szegődtek el az atomerőműbe, ami eddigi egyetlen munkahelyük. Legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor ő, aki kutatóintézetbe készült, kapott egy „gyönyörű” pufajkát és 43-as gumicsizmát, no meg néhány rendszert, amire azt mondták: ez a tiéd, tessék üzembe helyezni. Ekkor 23 éves volt.

– Amikor az ember olyan fiatal és szerelmes, nem lát akadályt, azt gondoltuk, megoldjuk – reagált a kérdésre, hogy nem volt-e nehéz áttelepülni és munkába állni. Mint mondta, ebben az is szerepet játszott, hogy jó kollektíva fogadta.  – Óriási szerencsém volt, abszolút jóindulatú, kedves, okos emberek közé kerültem. Ez jellemző volt egész pályafutásomra. A kollégáimtól tanultam szakmai alázatot, amikor még fiatal voltam, óvtak, védtek. Abszolút segítőkészek voltak, nagyon jók voltak a főnökeim, hagytak önállóan dolgozni, tudtam tanulni – sorolta. Igaz, ő is igyekezett mindenkihez kedvességgel fordulni, ahogyan ezt otthon megtanulta. – Anyukámtól két dolgot tanultam, de azt keményen. Azt, hogy nagyon sokat kell dolgozni az életben, hogy eredmény legyen, és azt, hogy kedvességgel nagyon sok mindent el lehet érni – mondja. Ezt az elvet követte édesanyaként is. – Nyitottak, kedvesek, büszkék vagyunk rájuk Attilával – mondja fiaikról.
Férjével nincs köztük rivalizálás. – Hogy is lehetne? – kérdez vissza. Amikor gyereket vállaltak, nem az ő karrierje volt fontos, amikor felcseperedtek, már maradt szabad kapacitása. Férje szakmai segítséget, támogatást adott a munkájához. Esetükben teljesen természetes, hogy a munkájuk otthon is téma. – Mi itt nőttünk fel, itt szocializálódtunk, ezt imádjuk, életünk része – mondja az atomerőműről, amelynek az egész család elkötelezett híve. – Ha valaki Magyarországon atomerőművet említ, és még azt is elmondja, hogy ott dolgozik, meghökkenés követi. Én ilyenkor abszolút kedvesen elmagyarázom, hogy biztonságos, itt mindenki felelősséggel végzi a feladatát. Mi elkötelezettek vagyunk és szeretjük, még a gyerekeim is népszerűsítik – meséli. Mint mondja, ez nem érzelmi dolog, e mögött tudás áll. Ezt a tudást pedig folyamatosan igyekszik bővíteni. Úgy gondolja, nincs olyan ember, aki kikerül az egyetemről és kész szakember. Az pedig eszméletlen tudásanyagot igényel, hogy az atomerőmű üzemeltetve legyen ától zéig, ezért ott mindenki állandóan tanul. – Ez a jó ebben a szakmában. Állandóan tanulunk, szélesítjük a tudásunkat – összegzi.

A felvetésre, hogy van-e honvágya, elárulta, nagyon fegyelmezett ember, ezért ezt jól tudja kezelni. Hiányzik a család, de be kell látni, hogy ha az ember ezt az utat választotta, nem sírhat, mert tönkreteszi a saját és mások életét. Nem kérdés, hogy jó döntés volt-e más hazát választania. – Én itt érzem otthon magam, itt vagyok boldog. Minden itt történt velem, itt születtek a gyerekeim, itt van a munkahelyem, itt vannak a barátaink – fogalmaz. Segít az is, hogy többen vannak oroszok, tud anyanyelvén beszélgetni, nem érzi úgy, hogy teljesen elszigetelődött. Larisza egyébként nagyon szeret otthon lenni, hobbija és szenvedélye a virágoskertje. Férjével együtt szeretnek utazni, síelni, rengeteget olvasnak, barátaikkal szerveznek közös programokat.

És, hogy mit gondol a város és az atomerőmű jövőjét illetően? Azt mondja, bízik benne, hogy a józan ész felülkerekedik minden máson és megépül a tervezett két blokk.

– Nagyon szeretném, ha Paks olyan gyönyörű, kedves, csinos, intelligens emberekkel teli város lenne, mint amilyen most. Abban a városban ahonnan jöttem, ugyanilyen hangulat volt, talán azért is szeretem Paksot – fogalmaz.