Hálás a tengernyi mosolyért

A Segítő kéz kitüntetést azok elismerésére alapította a paksi képviselő-testület, akik munkájukkal hozzájárultak a város szociális és gyermekjóléti ellátásnak javításához, vagy tevékenységükben kimagasló teljesítményt nyújtottak. Az idei kitüntetett, Szilágyi Ferencné nagy szeretettel gondozta és nevelte kis bölcsődéseit, segítette elindulásukat az életben négy évtizeden át.

Amikor felhívtam, hogy felkérjem erre a beszélgetésre, megismételtette a nevem, majd gondolkodott néhány pillanatot, és azt mondta, hogy amikor első munkahelyén dolgozni kezdett, én akkor voltam ott bölcsődés. Gyors fejszámolást végeztem és arra jutottam, ez azt jelenti, hogy Szilágyi Ferencné Ági negyven éve kezdhette pályáját. Nem tévedtem. Találkozásunkkor innen folytattuk beszélgetésünket, felidéztük gyermekkorát, a magyarországi bölcsődék történetét, és arról is beszélgettünk, hogyan telnek napjai. Elmesélte, hogy már serdülőlány korában ő vigyázott a szomszéd gyerekekre, majd amikor egykori tanító nénije szólt neki, hogy szükség lenne a helyi bölcsődében kisgyermekgondozóra, egy percig sem habozott. Mindez Gyönkön történt, ott nevelkedett erdélyi gyökerű szüleinek hatodik és egyben legkisebb gyermekeként. Később, 1979-ben szerezte meg a csecsemő- és gyermekgondozó végzettséget a szekszárdi Egészségügyi Szakiskolában. Ez az év már a dunakömlődi bölcsődében találta, ugyanis időközben családot alapított, és mivel férjét munkahelye Pakshoz kötötte, a költözés mellett döntöttek. A következő állomás a paksi V. Számú Bölcsőde volt, amelynek bezárását követően az Ifjúság úti gyermekintézményben dolgozott.
A mai bölcsődéket a hetvenes évekbeliekkel összehasonlítva nagy a változás – mondja Ági. Régen nem voltak olyan modern vizesblokkok, mint manapság, így a fal mellett bilik sorakoztak, a csoportszobák, a bútorzat és a játékeszközök tárháza is sokkal szegényesebb volt, mint napjainkban. A bölcsődei környezet mellett az intézmény szerepe, feladata is átformálódott. Mérföldkő volt, amikor 1970-ben létrehozták a Bölcsődék Országos Módszertani Intézetét, melynek feladata a szakmai ellenőrzés, továbbképzés, új gondozási-nevelési módszerek kidolgozása, bevezetése és a tudományos kutatómunka volt. Míg régebben inkább a „megőrzésre” koncentrálódott a bölcsődei ellátás, lassan megjelent a gondozás és nevelés elválaszthatatlan egysége, aminek jegyében a gondozónő szeretetteljes odafordulással, a gyermek életkori és egyéni sajátosságait, fejlettségét, hangulatát figyelembe véve segíti a kicsik fejlődését. Ahhoz, hogy ez a gyakorlatban megvalósuljon, Ági szerint a szakmai felkészültség mellett az a bizonyos szeretetteljes odafordulás – ami bensőjéből fakadóan számára mindig természetes volt – nélkülözhetetlen. Következetesen szigorú, amikor lehetett, engedékeny gondozója volt a kicsiknek, soha nem kivételezett és nem szidta meg egyiküket sem. Hisz abban, hogy minden gyermek lelkéhez meg lehet találni az utat. Az elmúlt négy évtizedre visszapillantva megszámlálhatatlan kedves emlék jut eszébe. Sosem felejti el azt az időt, amikor egyik bölcsődése minden vasárnap elküldte neki a „Szállj el kismadár” című számot a Fortuna Rádió vasárnapi kívánságműsorában, vagy azt, amikor meseolvasásra készülve a kicsik azon vetélkedtek, hogy minél közelebb ülhessenek hozzá, de azt az érzést sem, amikor a tőle tanult dalocskákkal köszöntötték a kicsik az anyukájukat májusban.
Azt mondják, a múlt elkíséri az embert, amíg él. Ági esetében az elmúlt idők megszépítik a jelent. Ha boltba megy, legalább két órát vesz igénybe, ugyanis lépten-nyomon megállítják szülők, egykori bölcsődései és megkérdezik, hogy van. Minden héten egyszer bemegy a bölcsődébe, ugyanis kollektív lottóznak, amit ő intéz, de mint mondja, ha ez nem lenne, akkor is rendszeresen visszalátogatna, mert a szíve oda húzza. A rendszeres látogatások mellett a hobbitelken díszlő virágoskert és szőlő is sok gondoskodást igényel, de a legfontosabb feladat most nagyszülőnek lenni, kis unokájuk, Armand most első osztályos. – Szóval minden rendben – mondja Ági, akitől azt is megtudtam beszélgetésünk végén, hogy nincsenek megvalósulatlan álmai. Elégedett mindazzal, amit a sorstól kapott, hálás a tengernyi mosolyért, amit a gyerekektől, és soha nem gondolt más elismerésre. Könnyekben tört ki, amikor Laszlóczki Józsefné, a Bóbita Bölcsőde vezetője felhívta és elmondta neki, hogy javaslatukra a képviselő-testület neki ítélte a Segítő kéz kitüntetést. Az elismerést, amely Ági számára a szakma egészének is szól, a legszebb női hivatásnak, a gondozónőknek, akik – dr. Kardos Andor szavaival élve – éveken, évtizedeken át hittel, szeretettel, nagy türelemmel és szakmai felkészültséggel gondozzák-nevelik a kisgyermekeket.