Rátalálnak a történelmi témák

Habár sokan hiszik, Serdült Benke Éva nem történész, csupán rendkívüli módon érdekli a történelem, konkrétan a magyar haza és nép történelme. Azt vallja, hogy minden nemzetnek és egyénnek fontosak a gyökerei. Ő maga büszke magyarságára, erdélyi származására. Bő két évtized alatt Pakson otthonra lelt, férjével együtt nagyon tevékenyen töltik nyugdíjas éveiket.

Már a kertkapuban belebonyolódunk a beszélgetésbe Évikével, azaz Serdült Benke Évával. Szabódva mondja: kissé rossz a hangja, sokat énekeltek a hétvégén. Erdélyből áttelepült barátaikkal töltötték a hétvégét Bogácson. Időnk sincs kivesézni a témát, máris újabb kerül terítékre, amikor asztalra rakom a diktafonom. Sebaj, majd visszatérünk, gondolom, mert az újabb történet is legalább annyira izgalmasnak tűnik. Beszélgetőpartnerem elárulja, hogy eddig kétszer segített neki a diktafon. – Először, amikor Schell Antóniához, az egyik grófkisasszonyhoz mentem (merthogy a Tengelichez tartozó Katalinpuszta és az ott élő Schell család történetét kutatta – szerk.), tudtam, hogy ha elkezd beszélni, szükségem lesz rá. Gutai Pistától kértem kölcsön egy diktafont, otthon gyakoroltam, a fiam mutatta meg, mit kell csinálni. Még a buszon is izgultam, hogy sikerül-e. Ugyanezt használtam Temesváron, amikor a ’89-es eseményekről gyűjtöttem anyagot. Ott van egy múzeum, ami emléket állít ennek a változásnak. Rengeteg érdekes dokumentum van, de a legérdekesebb maga az igazgató, aki mindenben részt vett, és nagyon súlyos sebesüléssel Bécsbe került, majd visszajött és az életét feltette erre. Vele is úgy beszélgettem félig magyarul, félig románul, negyvenperces anyagot tudtam fölvenni, rendkívül érdekes volt – meséli. Mint mondja, nem mindig sikerül egy-egy témához beszélgetőpartnert találni, írásai többnyire dokumentációból, meg személyes élményekből készülnek. Serdült Benke Éva több folyóiratban publikál, eddig két könyve jelent meg és szavai szerint van reménye, hogy a harmadik is napvilágot lásson. Ha felkelti valami az érdeklődését, arról igyekszik többet megtudni, és ha úgy érzi menet közben, hogy ez talán mást is érdekel, akkor nekifog és megírja. Rögtön példát is hoz: régóta érdekli a Barcaság, a Brassó környéki települések története. Sokszor járt arra, de soha nem ment fel például a barcaföldvári vár romjaihoz. Idén nyáron sor került erre is, de most sem azért, hogy a vár megmaradt néhány kövét tanulmányozza. Tudta, hogy a vár alatti mezőn, 1944 őszén volt egy félelmetes hírű gyűjtőtábor, ahova kifejezetten csak magyarokat és német ajkúakat, több tízezer civilt internáltak. Látni akarta a tábor helyét, hogy mit láthattak a foglyok, amikor hazagondoltak.

– Lassan-lassan kikerekedett a történet, összekapcsolva a jelennel, mert ott még ma sem lehet méltó emlékművet állítani, a helyi román polgármester ledöntette, össze is törette – meséli, majd máris egy másik izgalmas történelmi eseményt említ. Szerinte az átlagemberek sok mindent nem tudnak még arról, hogy pontosan mi történt 1849. augusztus 12-én a világosi fegyverletételnél, ezért felkutatott egy sor dokumentumot, köztük annak a Bohos Antóniának a naplóját, aki a világosi kastély háziasszonya volt, meg Görgey öccsének az emlékiratait, az alapján publikált a témáról. Írásai – ismeri el – át vannak szőve szubjektív elemekkel, mert érzelmileg annyira fontosak neki ezek az események. Idén szeptemberében elment a Vaskapu-szoroshoz, mert érdekelte, hogy hol ásták el Kossuth utasítására a magyar koronát és a koronázási ékszereket. Utána Oravicára utaztak, ahol Közép-Európa első kőszínháza áll, ahova egykor Ferenc József császár feleségével Bécsből leutazott.  – Sokan azt hiszik, de nem vagyok történész – mondja. A témák csak úgy jönnek, rátalálnak. Nemcsak szülőhelye, Erdély, hanem a többi elcsatolt terület is fontos számára, „mert ez egy ország volt, egy haza”.  A múltban történtek átnyúlnak a jelenbe. Ismernünk kell a gyökereinket, hogy tudjuk, honnan erednek a különböző helyzetek, konfliktusok, vallja. Éppen ezért aktív pedagógusként fontos feladatának tekintette, hogy tanítványait is ráébressze, senki nem áll gyökerek nélkül, és nem lehet úgy élni, hogy az ember ismerje önmagát, ne tudja, mi az oka a viselkedésének, miért kell betartani a hagyományokat, vagy éppen miért kap el különféle betegségeket. – József Attila azt mondja: Mikor mozdulok, ők ölelik egymást… Ez a lényeg. Fontos, hogy a nemzet és az egyén legyen tisztában a múltjával, történelmével – húzza alá. Elárulta, megdöbbentő volt számára, hogy akadnak olyan gyerekek, akik még nagyszüleik nevét sem tudják megmondani.

Ma már nem tanít és férje, dr. Serdült Tibor fül-orr-gégész szakorvos sem praktizál. Sokan csodálkoztak, amikor nagyjából egy időben nyugdíjba mentek, de ők azért döntöttek így, mert így szabadon rendelkezhetnek idejükkel. Szerinte éppen annak köszönhető, hogy kiegyensúlyozottak, mert nincs feszültség, nincs stressz.
S hogy mit csinál? Mindenfélét, mondja nevetve. Öt éve vezet irodalmi önképzőkört a művelődési házban, ugyanoda eljár a dalárdába, a filmklubba. Van egy kiterjedt baráti körük, velük gyakran találkoznak, s általában ő szervezi meg a társaság programját. Ha megkérik, szívesen állít össze másoknak is erdélyi kirándulási útvonalat, s vállalkozik arra, hogy kalauzolja őket. – Hála Istennek, jól vagyunk. Soha nem unatkozom – összegzi. Ha éppen nincsen valami fontos olvasnivalója, előveszi a varrógépét, gyorsan megnézi, hogy mit tudna „bütykölni”. Karácsonyra is mindig úgy varr ajándékot. Elárulta, hogy régebben nagyobb társasággal ünnepeltek, idén csak a fiáékat várják. A szilveszter viszont zajosnak ígérkezik, Cegléden, nagy baráti társasággal búcsúztatják majd az óévet.
Pakson jól érzik magukat, rosszindulattal nem találkozott, konfliktusokba nem keveredett, befogadták. Egy kedves fiatal földijét is ő nyugtatta, amikor a városban letelepedett, mondván „ne izgulj, jó hely ez, és jó emberek élnek itt”. Minap találkoztak, s ő azt mondta Évának: „Nem felejtettem el és igazad volt!”