Túl csipkés volt a pólyája

Jó családba, jó körülmények közé született, ám nem sokáig élvezte az ezzel járó előnyöket, 1944-ben egy csapásra minden kiváltság odaveszett. Feördeös Sára jó néhányszor látta kárát annak, hogy túl csipkés volt a pólyája. Szentesi Alajosban hatvan esztendeje olyan párra lelt, aki felvállalta mindezt.

– Éppen a napokban gondolkodtam el azon, hogy 1930-ban születtem, amikor a gazdasági világválság volt, és most öregségemre újra belepottyantam ebbe a szomorú helyzetbe. Akkor nem éreztem belőle semmit, mert a szüleim jó helyzetben voltak. Nagyon jó családba születtem, békés, nagyon szép gyermekkorom volt, mindent megkaptam. Aztán jött ’44, és minden megszűnt – meséli Szentesi Alajosné Feördeös Sára, vagy ahogyan az édesapjától kapott becenév alapján mindenki ismeri, Sisa néni. Nagyszülei birtokosok, édesapja katonatiszt volt. Ő 14 éves volt, amikor jött az orosz front, szülei beadták Sopronba egy elsősorban katonatisztek gyermekeit fogadó leánynevelő intézetbe, abban a hiszemben, hogy ott biztonságban lesz. Nem így történt, ezért rövidesen érte mentek, 12 évvel fiatalabb húgával és édesanyjával egy minden lehetséges kényelemmel felszerelt vagonban Németországba vitték őket.  Édesapja ekhós szekéren ment utánuk szinte utolsó pillanatban elhagyva Magyarországot. A háború végéig voltak Németországban, s bár a menekült családok jó része kint maradt vagy továbbment, ők az első szerelvényekkel hazajöttek édesanyja tiltakozása ellenére.

– Édesapám azt mondta, hogy semmi rosszat nem tett, ő is ragaszkodott, én is könyörögtem, hogy el ne menjünk idegenbe – fogalmaz. A férfiakat – köztük Sisa néni édesapját – a határon lekapcsolták, és Pestre vitték, a nőket, gyerekeket igazoltatás után elengedték. Úgy látták jónak, hogy vidékre, pontosabban Paksra költözzenek, ahol a Feördeös nagyszülőknek volt birtoka. Zaklatott időszak következett ezek után, édesanyja, ahogy biztonságba helyezte őket, ment Budapestre, hogy internált édesapja vagy éppen az ötszobás Margit körúti lakásban hagyott értékek után nézzen. Közben minden munkát elvállalt, még napszámosként is dolgozott a régi, családi birtokon.
– Csodálatos asszony volt, ahogy végigcsinálta ezt a háború utáni időt, ahogyan kiállt édesapám mellett, ahogy nevelt bennünket, és hihetetlen jókedvvel tartotta a lelket az egész családban – emlékszik vissza Sisa néni. Mint meséli, ő a család régi barátaihoz, Pongrácz doktorékhoz került, akik négy éven át lányukként nevelték. Az akkor alakult paksi gimnáziumban érettségizett. Az iskolába úgy vették fel, ha asztalt és széket vitt. A nagyszülőktől vitt ebédlőasztalt nyolcan ülték körül. Főiskolára akart menni, de erről a Rákosi-korszakban szó sem lehetett, sőt munkát is nehezen talált, mert – miként fogalmaz – túl csipkés volt a pólyája. Szentesi Alajossal, a mindenki által ismert testnevelővel rögtön érettségit követően házasodtak össze 1950-ben. Lala bácsiék Duna utcai szülői házában ötven éven át éltek. Nagyjából tíz esztendeje kényelmes lakásra cserélték a házat. Árnyas utcai otthonukban Sisa néni sorra megmutatja a Margit körúti otthonából megmentett csodaszép vitrint, más bútorokat, majd arról mesél, hogy különféle irodai munkákat végzett, de nem nagyon szerette, mert mozgékony volt és pedagógus szeretett volna lenni. Abban viszont örömét lelte, hogy a férjét, aki megszállott pedagógus volt, segítse. Lala bácsi reggel negyed 8-kor felült a biciklire, este 6-7 óra tájban ért haza a testnevelésórák, edzések után. Felesége a hátteret biztosította mindehhez. És meglepő módon nem sportolt. – Én néptáncos voltam. A régmúlt időben balettiskolába jártam, néptáncot is tanultam, amit nagyon szerettem. Három éven át  jártam tanfolyamra, gyermektánc-oktatói képesítést szereztem. Magam csináltam csoportot az iskolában. Az egyik kedvenc tanítványom Hefner Erika volt, mindig nagy boldogan borulunk egymás nyakába – mondja. Hozzátette: soha nem érezte tehernek, hogy férje az elismert pedagógus, ő pedig „csak” feleség. Büszkén mesél párja sikereiről, az idén kapott életműdíjáról. Arról pedig hálával beszél, hogy férje vállalta a származásából adódó hátrányokat, és, amikor a szükség úgy hozta, még a szüleinek, testvérének is a segítségére volt.

– A gyerekeink, az életünk kárpótolt bennünket – tette hozzá. A hosszú múltidézés után a jelenre már szinte alig marad idő. Sisa néni elárulja, hogy két gyerekük nagyon szorgalmas, becsületes, hitben nevelték őket. Fiuk Balatonalmádiban él, lányuk Gyönkön. A polcokon sorakozó képeken unokák, dédunokák. Már utóbbiból is négynek örülhetnek. – Rendesek az unokák, jól tanult mindegyik – jegyzi meg. Mint mondja, tulajdonképpen elégedettek, hiszen kényelmes, meleg otthonuk van. – Ha jól körülnézek, kortársaink legtöbbje már hiányzik, a temetőbe járunk hozzájuk. Végeredményképpen mi el tudjuk látni magukat. Az utolsó öt évben sok betegség elkapott bennünket, de a Jóisten mindig kisegített – foglalja össze. Elárulja, hogy vannak dolgok, amiket nehéz elfogadni. Például azt, hogy tavaly már nem kapta meg a jogosítványt, amit negyvenévesen szerzett, hogy a Kiskőrösön katonáskodó fiát tudja látogatni. Azt is nehéz volt megemészteni, hogy ma már csak bottal járnak. Bár ennek kapcsán csupa jó tapasztalatokat szerez, mert mindig akad segítőkész ember, ha a lépcsőn botorkál.

Az ünnepekre is másként készülnek már. Régen mindig náluk, a Duna utcai házban gyűlt össze a család és ő sütött-főzött. Egy-egy alkalommal tizenkétféle süteményt, tizenkét rúd bejglit szokott készíteni. Gyerekei a lelkére kötötték, hogy ma már ezt ne tegye, és betegsége – lévén cukros – is ezt indokolná, de mosolyogva elárulja, hogy idén sem telhetnek úgy az ünnepek, hogy ne süssön.  Kipróbált néhány diabetikus receptet, de a hagyományos finomságokról sem kell lemondani. – Lala bácsi édesszájú, nem tehetem meg vele, hogy nem sütök – mondja. Azt is elárulja, hogy már az ünnepek utánra is van terve, ismét elmegy Gutai Julikához – aki férjével együtt nagyon jó barátjuk – egy tanfolyamra, mert szeretné egy kicsit felfrissíteni egy korábbi képzésen szerzett ismereteit a számítógép-kezelésről, internetezésről, hogy komputeren keresztül tarthassa a kapcsolatot a családdal, barátokkal.