Kikacagta Weöres Sándort

Emlékszik, hogy amikor Weöres Sándorhoz vitt az útja, és a költő megszólalt „gyermekhangján”, olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy egyszerűen nem tudta
lefotózni, csak mikor harmadjára tért vissza hozzá. Amikor Illyés Gyulához indult, akiről
tudta, hogy nem szereti a fotósokat, vitt magával valakit, hogy ha az úton vissza akarna
fordulni, ne engedje, idézett fel néhány emléket Móser Zoltán fotóművész, akinek a magyar irodalom nagyjairól készült portréiból nyílott kiállítás Látom magamban címmel a művelődési központban. Első kiállítását még egyetemi évei alatt rendezték, azóta közel kétszáz tárlata nyílt meg. Móser Zoltán közel harminc önálló néprajzi, irodalmi, illetve történelmi tárgyú albumot, kötetet jegyez. Több, a magyar művelődéstörténetről és középkorról szóló tévéfilm forgatókönyvét írta. Közel huszonöt éve jelennek meg írásai a mai magyar irodalom, a modern magyar művészet, a fotóesztétika, a magyar középkor, a népköltészet és népzene témáiból.

Fotózni 1965-ben kezdett, az első években kizárólag fákat fényképezett. Első íróportréját 1968-ban készítette el Fábry Zoltánról, a „stószi remetéről”, akiről ez volt az utolsó fotográfia. Móser Zoltán ma körülbelül háromezer fotóból álló íróportré-sorozatából harmincnégy látható a paksi kiállításon, többségük 1989 előtt készült. A képek különlegessége, hogy a művész mindegyikhez egy másikat csatolt. Elmondása szerint ezek nem allegóriák, hanem ráfogások, a művész játéka. Erre utal a kiállítás címe is: látom magamban… A fekete-fehér fotók jellegzetessége, hogy nem beállított kompozíciók, és készítésükhöz a művész nem használt műfényt. Móser Zoltán azt mondja, a portré különös műfaj, amely két ember viszonyáról szól, ezt a fajta kapcsolatot pedig nem szabad siettetni, ehhez idő kell.