Derűs filozófia és filozofikus derű

Hatalmas adag nyitottság, erős művészi és pedagógusi véna, összerázva, nem keverve, megízesítve a régi értékekbe vetett hittel és egy csipetnyi szigorral, mindenáron akarástól mentesen. Ez a béhá-koktél, azaz Bodroghalmi László maga, aki – komolyra fordítva a szót – olyan, mint egy fa. Van tartást adó gyökere és törzse és sokfelé ágazó, mindig új hajtásokat hozó lombja.

Sátoraljaújhelyen született, ott járt általános, majd középiskolába. Amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, enyhén szólva tanácstalan volt, így szülei a helyi választékból a mezőgazdasági szakközépiskolát ajánlották figyelmébe, mondván, legalább sokat lesz a jó levegőn. Hallgatott rájuk, ment és nagyon megszerette. Ráadásul tényleg sokat voltak a friss levegőn, mivel kertészkedés címszó alatt tekintélyes mennyiségben végeztek kétkezi munkát, mesélte első tizennyolc évéről, a tőle megszokott módon kis humorbombákkal fűszerezve Bodroghalmi László. A középiskola után már adott volt az irány, Kecskemétre ment, ahol kertész-üzemmérnöknek tanult. Lediplomázott, állás azonban nem volt. Család viszont igen! A főiskolán ismerte meg ugyanis oldalbordáját, Őzse Gabriellát, és mire végzett, megérkezett szerelmük gyümölcse is, egy fiúgyermek. Éppen keresték ők hárman, hogy hol rakhatnának együtt fészket, amikor László minden szempontból kedvező állásajánlatot kapott Pakson. Nem volt min gondolkodni, meg kellett próbálni. Sikerült, letelepedtek és László attól fogva nevelőtanár az Energetikai Szakközépiskola kollégiumában. Időközben megjelent egy új szabályozás, ami szakirányú végzettséghez kötötte a munkáját, így visszaült az iskolapadba, és elvégezte a pedagógia-gyermekvédelem szakot Szegeden.

Sok kollégájához hasonlóan azt tapasztalja, hogy egyre nehezebben kezelhetőek a fiatalok, de úgy véli, hogy alapvetően nem a gyerekek, hanem a világ, az értékrend változott meg. László a régi értékekben hisz, amelyeket gyermekeiknek, merthogy később még egy fiuk született, át tudott adni. Ezen munkálkodik diákjai esetében is, akikkel aránylag könnyen megtalálja a hangot, pedig nem bratyizik velük, sőt inkább a szigorú jelző illik rá. Azt mondja, hogy ez a fajta kapcsolatteremtő képessége talán annak köszönhető, hogy bár az évei száma a negyvenöthöz közelít, a lelkében meg tudta őrizni a fiatalságát. Ahogy fogalmaz, ez olyan, mint a számítógépen a frissítés gomb, csak meg kell nyomni és működik. László arra ösztönzi a gyerekeket, hogy a szellemi, lelki és erkölcsi gyarapodásukat elősegítő dolgokban azt keressék, hogy mi benne a jó, az érdekes számukra, és ne az motoszkáljon a fejükben, hogy „de fáradt vagyok, miért kell ezt csinálnom, hol érdekel ez engem” – legyenek ezen a téren nyitottak, érdeklődőek és kísérletező kedvűek.

Ebben, mondhatni, magából indul ki, ugyanis ő éppen ilyen ember. A zene például már gyerekkorában vonzotta, és mivel volt igénye arra, hogy ebben fejezze ki gondolatait, érzéseit, autodidakta módon megtanult gitározni, amivel párhuzamosan zenét is szerzett. A mai napig pengeti a húrokat, legjobb barátjával alkotják a D-műszak nevű formációt. Nem a hangszeres zene az egyetlen terület, ahol jól érzi magát. Tagja a Paksi Városi Vegyeskarnak, és amit talán kevesebben tudnak róla: rajzol is, többnyire számítógépes grafikákat, illetve versek is elhagyják a tollát olykor. Aztán ott van a humor, amiben nem ismer tréfát. Mint mondja, a humorhoz olyan egyetemes gondolkodásra van szükség, ami minden emberben egyformán megvan. Ha ez stimmel, hat a dolog, ha nem, akkor elmarad a nevetés. A hatást mostanság a Sosem Ugyanaz Comedy Klub tagjaként várja a társaság estjein. Még tovább folytatva a sort, vitorlázik, szeret röplabdázni, pingpongozni, kerékpározni, túrázni és rendszeresen kocog.

Egyébként pedig filozofikus alkat, akinek a zene, a vers, a rajz, a humor olyan, mint másnak a beszéd, ezeken a nyelveken gondolkodik, teszi fel kérdéseit, és keresi a válaszokat. Gyakorta elmélkedik azon, mire vezethet, hogy az ember mindenek fölé helyezte magát. Van, aki azt mondja, hogy mindent elérhetek, megtehetek, amit igazán akarok, csak az a kérdés, hogy tényleg meg kell-e tenni tűzön-vízen át. Uralkodik az emberiség a bolygón, nem jó pásztor módjára bánik javaival, aminek nem lesz jó vége. Ilyennek látja az emberiség jelenét és jövőjét László, de vajon mi a helyzet a sajátjával? Nincsen vele gondja! A jelenével elégedett, örül a családjának, büszke a fiaira, akik közül az idősebb ötödéves gyógyszerészhallgató, a kisebbik pedig most nyolcadikos. Mindkettejük életében jelen van a zene, főként az ifjabb esetében, aki zongorázik és a zeneszerzésben is otthonosan mozog. Ami László jövőjét illeti, szintén nem aggódik. Nincsenek nagy ambíciói, nem akarnok típus, elfogadja, amit az élet kimér rá, a jónak örül, a rosszra pedig úgy tekint, hogy abból is lehet tanulni valamit. Azért vannak még a tarsolyában vágyott, de ki nem próbált dolgok, úgyhogy ha véletlenül mondjuk siklóernyőzni vagy sárkányrepülőzni látják, ne lepődjenek meg!