Atom Anti húsz éve olimpiai bajnok

Kovács Antal 1992-ben, Barcelonában olyan tettet hajtott végre, amit előtte és azóta sem tudott véghezvinni magyar dzsúdós: olimpiai bajnok lett. Két hónappal a huszadik születésnapja után mindenkit verve, aki számít, szinte ismeretlenül, a 95 kg-os súlycsoport trónjára került.

– Ilyen fiatalon hogy jutottál ki az olimpiára?

– Akkor még nem volt kvalifikációs verseny, itthon voltak válogatási szempontok. Junior vagy felnőtt világversenyen kellett érmet nyerni, nekem volt mindkettőből Eb-bronzom. A hazai mezőnyben pedig akkor nem volt konkurenciám.

– A döntőig rögös út vezetett, hogy jutottál el odáig?

– Vékony voltam, 92,3 kg-mal mérlegeltem, nem voltam nagyon erős, de a kondim jó volt: amit tudtam a meccs elején, azt a végén is tudtam. A világbajnoki címvédő franciát, a második mérkőzésen az orosz Szergejevet vagy a brazil ellenfelemet is kondival vertem. A holland volt a legkeményebb, akivel a döntőbe jutásért mérkőztem. Fizikailag jóval fölöttem állt, a kondija pedig volt olyan jó, mint az enyém. Előtte sokat küzdöttünk egymás ellen edzőtáborban, és volt egy olyan mozdulata, amibe bele lehetett támadni, de sose tettem. Tudtam, hogy azt csak egyszer lehet elsütni. Az elődöntőben ez sikerült, eldobtam egy yukóra, utána pedig tudtam vele tartani a lépést. Ha nincs az az egy dobás, nem tudtam volna mit kezdeni vele.

– Nem ijedtél meg a nagy lehetőségtől?

– Minden meccs után, ahogy mentem előre, mindig csak a következőre koncentráltam, ezt Hangyási Lacitól megtanultam. Amikor bejutottam a döntőbe, jöttek gratulálni, mondtam, hogy még nem végeztem. Nem is tudom, honnan vettem ehhez a bátorságot.

– A döntőre hogy emlékezel?

– Az angol Stevensszel mérkőztem, aki szintén meglepetésre került be, akárcsak én. Az angol dzsúdósok egyébként jók, ő is volt Eb-érmes, vb-n ötödik, hetedik. Az elején volt egy nagyon kemény karfeszítése, abból kijöttem, és ez sokat kivett belőle. Utána már kezdtem érezni, hogy fárad, bontogattam a fogásait. Mindkét combdobásomból yuko lett, kevés kellett, hogy ippon legyen, és a végén még szereztem egy kokát is.

– Amikor kihirdették a győzelmedet, nagyon elérzékenyültél.

– Édesapám nem sokkal előtte halt meg, és akkor ott kicsordult minden belőlem. Eredményhirdetés, doppingvizsgálat, hajnal három körül értem a szállásra, azt sem tudtam, hol vagyok.

– Milyen volt friss olimpiai bajnoknak lenni?

– Óriási ugrás volt. Akiket a tévériporterek (Knézy Jenő, Vitray Tamás) nem ismertek, azt nem ismerték. Egyszer csak velem kezdtek el interjúzni, lapogatták a hátamat. Hogy kijutottam Barcelonába, már az szenzációs volt. Akkor kaptam az első rendes piros-fehér-zöld melegítőmet. Élőben láttam Darnyit, Egerszegit, Kokót, Farkas Petit, láttam, mennyire jó társaság. Ez engem mind feldobott! Akkor nem én voltam a világ legjobbja, de aznap én voltam a legjobb. A sportban kell egy nagy adag szerencse. Furcsa, sokáig tartó dolog volt a hirtelen jött népszerűség.

– Az interneten egy videomegosztón fenn van a döntő mérkőzés. Megnézed néha?

– Láttam, de sose direktben. Nagyon szerettem gimibe is járni, de oda sem jártam vissza. Az olimpiai döntő olyan, mint a gimis évek: a lelkemben benne van.

– Húsz év távlatából is emlékszem a fogadtatásodra, hogy élted meg?

– Döbbenetes volt, azóta is, ha eszembe jut, feláll a szőr a hátamon. Késett a repülőgép, nagyon későn szálltunk le Ferihegyen. Már ott rengetegen vártak, és olyan magasra dobáltak, hogy levertem az álmennyezetet. Itthon nem mertem leszállni a buszról, akkora volt a tömeg, az emberek alig fértek el a főtéren. Zavarban voltam, hogy ennyien kijöttek miattam, de nagyon jólesett. Egy igazi, önfeledt, spontán dolog volt, a képek nagyon bennem vannak. Alig vártam, hogy a családdal, a szeretteimmel megosszam az örömöm – utána azért visszamentem volna egy kicsit.

– Hogy látod a sportpályafutásod?

– Az olimpiai döntő után mondták, nagy dolog, hogy nem elégedtem meg a második hellyel. A második helyezettekre nem emlékszik a világ. Remélem, Londonban lesz olyan a magyar dzsúdósok között, aki követ és bajnok lesz. Összeszámolták, a súlycsoporttól független örök ranglistán a legtöbb Világkupa-érmet szerzők között a harmadik helyen állok a világon. Abszolút elégedett vagyok a pályámmal, lehetett volna több, lehetett volna sokkal kevesebb. Ha újrakezdeném, nem biztos, hogy így összejönne.