Székely tréfa szereplői lettek az ASE öregfiúk
Újabb kirándulást tett Erdélyben, újabb életre szóló élménnyel gyarapodott a Paksi Atomerőmű Öregfiúk csapata a minap. A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium szintén öregfiúk csapatával már nem a futballpályán erősítik kapcsolatukat, a foci háttérbe szorult, a baráti, családi kötelmeké lett a főszerep. Olyannyira, hogy a kihagyhatatlan mérkőzést nem paksi és székelyudvarhelyi, hanem vegyes csapatok vívták, sőt még arra is volt példa, hogy a játékosok egyik gárdából a másikba vándoroltak. Az eddigi magyar-székely viadalnak se lett volna már értelme, húzta alá Kókai Péter, az út szervezője. Emlékeztetett rá, hogy székelyudvarhelyi barátaik éppen az ő aktív közreműködésükkel tavaly Pakson tették le az állampolgári esküt, kapták vissza magyarságukat, így mindenképpen csak magyar-magyar találkozót rendezhettek.
A tizenhét esztendővel korábbról gyökerező kapcsolat eddig csak képletesen, most viszont már ténylegesen is lombot bonthat, a paksiak egy fát, mégpedig egy páfrányfenyő-csemetét vittek magukkal, s ültettek el, ennek tövében tábla hirdeti, hogy Ezt a fát a Paksi Atomerőmű és a Székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium öregfiú focicsapata és fiatal feleségeik ültették. Kókai Péter azt mondta, bíznak abban, hogy gyermekeik és unokáik a fenyő árnyékában ülve emlékeznek majd az általuk is ápolt barátság kezdetére. Arról is beszámolt, hogy idén azt kérték vendéglátóiktól, ne szervezzenek számukra Székelyudvarhelytől távol eső programot, mert nem utazással, hanem a barátság elmélyítésével szeretnék tölteni az időt. Mint kívánságaik többségét, ezt is teljesítették a házigazdák.
Az utánozhatatlan stílusáról és fergeteges humoráról híres Szakács István Péter természetesen idén is megörökítette a paksiak székelyudvarhelyi vitézkedését. Az ő beszámolója tanúskodik arról is, hogy miként bírták rá a vendégeket egy kemény, de csodálatos látványt nyújtó hargitai túrára.
Az emlékezetes kirándulást kisebbfajta kommunikációs huncutsággal hirdettük meg, attól tartva, hogy a valós adatok esetleg elriaszthatják síkvidéken szocializálódott vendégeinket. Egyszóval négy kilométeres távolságot írtunk be az eredeti 12 helyett a programfüzetbe, amelyet utólag „a székelyek legendás igazmondásában csalódott paksiak” pogromfüzetként emlegettek. A történelmi hűség kedvéért hozzá kell tennünk azonban azt is, vendégeink jólneveltségét bizonyítja, hogy hét kilométer megtétele után kezdtek csak érdeklődni, ki-ki a maga erőtartalékának és vérmérsékletének megfelelően: nyögdécselve, sikongva, hörögve, mennyi van még hátra a célig. A paksiak még aznap este ünnepélyesen bejelentették, hogy jövő évben viszonzásképpen átúszatják az udvarhelyiekkel a Dunát. Igaz nem keresztben, hanem hosszában: Budapesttől a Fekete-erdőig. Hogy ez így lesz-e, még nem tudni, egy biztos, a találkozások sora folytatódik.