Mondjuk a magunkét – Összefonódások

Magunknak könnyen megbocsátjuk ugyanazt, amit mások jóvátehetetlen vétkének tartunk. Két bogyiszlói atyafi utazott Paks felé a munkásjáraton. Buszozás közben arról beszéltek, hogy jöhet itt akármilyen kormány, a potrohos potrohos, a csóró csóró marad.

– Nem igaz, hogy nem osztják le egymásnak a lóvét! – így az egyik.

– Ja – erősítette a másik –, most mi nyertünk, nesztek egy kis fájdalomdíj, de legközelebb, ha rátok szavaznak, ti se feledkezzetek el rólunk!

Később más irányt vett a diskurzus, és két megállóval odébb már azon meditáltak, hogyan lehetne egy kocsi fát megdurrantani a holtág mellől. Most megy a kitermelés, észre sem vennék a hiányt. Halkabbra fogták a szót, tervet eszeltek ki az éjszakai akcióra. Az őr is, a fuvaros is visszasegíthetne nekik, hiszen adósaik; portyázhattak, amikor ők teljesítettek bizalmi, dinnyecsőszi szolgálatot…

Magunknak könnyen megbocsátjuk ugyanazt, amit mások jóvátehetetlen vétkének tartunk.