Mondjuk a magunkét – Apróság

A hölgy özvegyen maradt. Előfordul az ilyesmi a Kárpát-medencében. Korán halnak errefelé a férfiak. Kiidegelik őket a lehetetlen lehetőségek. Őrlődnek, s bele is pusztulnak a nyerő erők tombolásába, az akarnokok tündöklésébe, a dilettantizmus diadalába. Abba, hogy nincs mód megállítani a „bármire” vállalkozókat. Abba, hogy egy bölcs szakembert lazán félrepöckölhet egy nyikhaj pénzember, s ha csődbe viszi a céget, legföljebb másik bizniszbe kezd. Abba pusztul bele az érzékeny lelkületű ember, hogy pusztulást lát maga körül. Pusztítást. Működési zavarokat. Tékozlást. Lerablást. Miközben oly sok építő energia megy veszendőbe, pukkan szét, mint a szappanbuborék.

A hölgy özvegyen maradt. És elromlott az órája. A különféle javíttatásokat azelőtt a férje intézte, ám most rá várt ez is. Tudta, hogy még nincs egyéves a ketyere, de nem találta a garanciajegyet. Mindegy; elvitte a vekkert, aztán érte ment.

–        Mennyi lesz? – kérdezte.

–        Semmi – felelte az órás.

A hölgy elcsodálkozott. Magyarországon él – súlyosbító körülményként egy kisvárosban –, a Fővárosi Nagycirkuszban „produkciózó” politikusok érdekköreitől távol, még nincs „éles” voksvadászat, se kopogtatócédula-gyűjtés, akkor minek köszönhető ez a kedvezmény? Az órás emberségének.

„Békeidőben” azt mondhatnánk: apróság. De most?! Létezik még ilyen? Aki kérhetne valamiért ötszáz forintot, az nem ezret kér, hanem semmit… A hölgy úgy idézi a történteket, mint egy tündérmesét. Csillogó szemmel. Elvarázsoltan. Nosztalgiázva… Kár, hogy a férje nem élhette meg…