A templomtorony titkai
A Jézus Szíve katolikus templomba sok hívő jár nap mint nap. Az óratoronyba viszont Lányi Miklós órásmesteren kívül csak kevesen jutnak fel. A 83 esztendős Miklós bácsit nem kell bemutatni az olvasóknak, hiszen ő annyira paksi, hogy ha a Paks vége-táblát elhagyja, már honvágya támad.
Túravezetőm, aki engem és Babai István operatőr–fotós kollégámat kalauzol a toronyba, korát meghazudtolva vág neki a több mint 80 lépcsőfoknak. Teszi ezt minden reggel hat órakor már hosszú évtizedek óta. – Akár sötétben is feltalálok a toronyba, annyira ismerem már a járást – mondja, miközben a forgatási és fotós kellékeket cipeljük fel remegő lábakkal a sokszor egy embernek is szűk útvonalon. (Lányi Miklósról egyúttal a TelePaks Paksi Paletta című műsorába is forgattunk.) Összeállítjuk a felszerelést, a kamerák forognak, kérdezek, ám a harangok közbevágnak vagy inkább közbeütnek, mégpedig fél delet. Miklós bácsi azonban rutinos, őt nem zavarja meg a csendülés, és mesélni kezd a régmúltról.
1418-ban már tudunk Pakson templomról, ami nagyon szegényes és harang nélküli volt. A mostani katolikus templom elődjét 1776-ban építették, majd ehhez 1779-ben húztak fel egy 51 méter magas tornyot. Az így kiegészült épületet rossz állapota miatt aztán le kellett bontani 1901-ben. De még ez év márciusában közadakozásból megépülhetett a jelenlegi neoromán stílusú templom, melyet 1901. november 24-én Jézus Szíve néven szenteltek fel.
A múltidézés közben beljebb lépünk egy kisebb helyiségbe, ahol az órásmester büszkén mutatja a „pecek járatú” órát, ami valószínű a toronnyal egyidős szerkezet. A beszélgetés közben előkerül egy afféle kurbli, amivel a régi autókat is indították, és Miklós bácsi nekilát felhúzni a templomóra közel 80 kilós súlyait. Az is kiderül, hogy a toronyóra kicsinyített mása a negyedes-ütő ingaóra, működésükben nincsen nagy különbség. Természetesen az óraszerkezet javításait is a mester végzi, de nem csak Pakson, hanem további 14 településen. Hívják szerelni a kistérség több falvába, sőt, még Bács-Kiskun megyébe is.
Újabb lépcsőzés következik. A legjobb időpontban mászunk fel a harangokhoz, ugyanis délidőre figyelmeztet a kongatás. Ami a távolból is jól hallható, az most fülsüketítő félméteres közelségben. Mikor ismét csend lesz, Lányi Miklós folytatja az ismertetőt: itt három harang van. A legnagyobb tizenhat mázsát nyom, a kicsi pedig több mint hatot. Van még egy lélekharang is, ami körülbelül fél méter magas, erre üti az óra a negyedeket, a nagyharangra pedig az egészeket. Régebben egy-egy elhunyt katolikus hívő ember lelki üdvéért este nyolc órakor kongatták meg a lélekharangot, meséli. Majd azt a szomorú eseményt is feleleveníti, amikor 1917-ben az I. világháború idején, az 1901-ben Szent Katalin névre szentelt nagyharangot hadi célra elvitték és beolvasztották. – Édesanyám a helyszínen volt ’17-ben. Emberek tömege nézte sírva azt a szentséggyalázást, ahogy az ablakon keresztül a főbejárati lépcső helyére ledobják a harangot. Ennek helyére csak hosszú évek múlva, 1962-ben került az adományokból készíttetett mostani nagyharang. (További érdekességek a Paksi Paletta adásában hallhatók, a teljes műsor megtekinthető az interneten.) Lányi Miklós összegzésül egy életfilozófiának is tekinthető gondolattal zárja a kirándulást: „Nem szabad kiengednünk a kezünk közül olyan munkát, ami nem megbízható – ezt tartottuk, mi régi mesterek.”
Jövünk le a magasból, közben pedig Miklós bácsi még megoszt velünk valamit: vágya, hogy századik születésnapján még fel tudjon menni a toronyba…
A Paksi Paletta adása.