Mondjuk a magunkét – Lábgombára csodaszer

Nem emlékszem, nem néztem, de majdnem biztos, hogy a patika bejáratán ott volt a jel: tilos telefonálni. Az viszont biztos, hogy egyértelműen ki volt írva, hogy „Kérem, itt várakozzon!”. Hozzáteszem, imádom, hogy itt-ott, például a postán is, már bevezették ezt a módszert, egyrészt nem legelteti a következő vevő a szemét pénztárcámon, nem nézegeti, hogy mit veszek, kinek írok, másrészt nem fordulhat elő, hogy éppen az a sor nem halad, amibe álltam, mert mindig a soron következő léphet a szabad ablakhoz. De vissza a patikába!

Egy – mondjuk úgy – középkorú hölgy telefonál. Elvonulva a sarokban, de cseppet sem diszkréten. Csak az nem hallja, aki nem akarja. Hosszas cseverészés után odalép az egyik ablakhoz, ahol még az előző beteggel foglalkozik a gyógyszerész. Főhősünk nem törődik az említett táblával, diszkrécióval, intim szférával, féllépésnyire sincs az előtte állótól.

Valójában már a telefonálás is kiverte nálam a biztosítékot, mert úgy gondolom – nem csak a tiltás miatt –, ha egy mód van rá, ne borítsuk fel egy patika nyugalmát hosszas, hovatovább hangos telefonálgatással. De végül is szíve joga mindenkinek a nyilvánosság előtt kiteregetni ügyes-bajos dolgait. Ám mások egészségi állapota, mindenféle kórsága, nyavalyája hadd legyen magánügy! Legtöbbünknek akkor is kínszenvedés elrebegni a gyógyszerésznek, hogy végbélkúpot, óvszert kér, netán lábgombára csodaszert, ha nem lohol a következő vevő a nyakában.