Mondjuk a magunkét – Közösségi lét

A társasházi létben a legnagyobb kihívás amellett, hogy minden bútorunknak, virágunknak, faliképünknek és lábbelinknek helyet találjunk, az együttélés elfogadása, az együttélés kultúrájának megtanulása. Talán egyetlen panellakás lakója számára sem ismeretlen, milyen amikor a szomszéd minden rezdülését ismerjük: hány órakor kel fel, mikor veszekszik a feleségével, vagy éppen milyen zenét hallgat. Az éjjeli baglyok, akik még éjfél után is képesek hangosabban hallgatni a rádiót a kelleténél, azokat a korán kelők zavarják, akik őket rendszeresen, már hajnalban felébresztik, és éppen így fordítva. Ami azonban végképp próbára teszi a türelmet az az, amikor a kulturált együttélésből eltűnik a kultúra és csak az együttélés marad. Amikor mindenki csak nézegeti a lépcsőházban elhagyott szemetet, de senki nem veszi fel, amikor valaki kiközösíti a közös tárolót, amikor hétköznap éjjel bömböl a zene, de nem egyedülálló a hajnali sikítozás és ajtócsapkodás sem. Van egy társadalmilag elvárható normális viselkedés, amelyhez mindenkinek alkalmazkodni kellene, különben az emberek nem férnének meg egymás mellett békében. Nemrégiben kapott nagyobb médiafigyelmet egy eset, amelyben egy kisgyermekes családot perelnek amiatt, hogy túl hangosan sír a gyermekük. Nem tudom mi vezethetett addig, hogy ez a hétköznapi, már már prózai szituáció bíróság elé kerüljön a konfliktus egy-egy kedves, udvarias kéréssel való kezelése helyett. Ezek szerint nagyon vékony a határ aközött, hogy mit kell betartania a szomszédoknak, illetve mit kell nekünk eltűrni.