Élet a tanyavilágban

Üres, elhagyott házak között vezet az út a Pörösi soron, némelyik épületet már csak a lélek tartja össze. Egyik portán szemlátomást laknak, ezt jelzi az ablakon a függöny, az udvaron limlomok között bóklászó kutya, kecske. Hosszas és hangos kiabálásunkra nem reagál senki, ezért továbbállunk. A részönkormányzat cseresznyési képviselője, Horváth Zoltán instrukcióját követve elhagyunk két eladó házat, és eljutunk Kiss Józsefhez, aki feleségével, Katalinnal együtt ballag ki a kiskapuba hangos jónapotozásunkra. Készségesen beszélnek arról, hogy milyen az élet a tanyavilágban.

– Itt születtem, semmi pénzért el nem mennék – szögezi le rögtön a családfő. – Nem, nem ez a szülői ház, hanem a szomszéd, ami most eladó – teszi hozzá. Azt is elárulja, hogy édesanyja a nyáron halt meg, hárommilliót kérnek a házáért. Csodálkozásunkra hozzáteszi, a mellette lévőnek hét az ára. Nagy az érdeklődés Cseresznyésben a házak iránt, azt beszélik, hogy akad 47 milliós is. A Pörösi sor már nem a régi, derül ki szavaikból. Valaha sokkal népesebb volt, most legfeljebb, ha tízen vannak, beleértve egy Erdélyből átvándorolt négygyerekes családot is. József még helyben, Cseresznyésben járt iskolába, két fiuk viszont Paksra, nekik a boltig kellett begyalogolni, onnan mentek busszal. Bolt már nincs, ha valamit venni szeretnének, be kell menni a városba. Ez a legnagyobb problémája a Kiss házaspárnak, nincs kocsijuk, jogosítványuk. A piacos járattal járnak be. Amúgy minden megvan, amire szükség van, állítják. Vezetékes víz ugyan nincs, bár néhány éve ígérték. Van viszont fúrt kút, és vagy tíz éve már fürdőszoba is. Előtte birkákkal foglalkoztak, s ha volt egy kis pénz, visszaforgatták a gazdaságba, nem bánták, ha lavórban kell fürdeni, mesélik. Katalin azt is elárulja, hogy szívesen jött 33 éve Cseresznyésbe férjhez. Bölcskén lakott, ott is tanyán, ahol a mai napig nincs áram, itt meg van már negyven éve. Egy hátránya van a tanyasi létnek: nincs munka. Jobb volt, amíg József a tsz-ben dolgozott. Elismerik, egyéb tekintetben is változott a tanyasi lét, annak idején összetartottak.

– Amikor gyerekeskedtem, nem kellett zárkódni, nem kellett zárni a fásfészert, tyúkólat– magyarázza József. Hozzáteszik, a közvilágítás lehetne jobb és azt se bánnák, ha igaz lenne a szóbeszéd, és tavasszal megcsinálnák az utat apró kövesre. Még mielőtt azt hinnénk, hogy városi kényelem után áhítoznak, a családfő elárulja, még Paksra se költözne el.

– Ha bemegyek egy fél napra, meg vagyok bolondulva – mondja.

Kiserné Törjék Eszter se vágyik a városba, megesik, hogy hónapokig be se megy. A nyugdíjas asszony, aki férjével Magyaripusztán él, mindig jól megtömi a fagyasztóládákat, van mit enni, inni, nincs miért a városba menni. Nincs egyszerű dolga annak, aki hozzájuk készül, nem könnyű eljutni a Duna-töltés lábánál álló házhoz. Nem véletlen, hogy eleinte még a postás sem találta Eszti néniéket, és Gerjen irányából közelítette meg Kiseréket. Nekünk sincs egyszerű dolgunk, amikor látogatóba indulunk a házaspárhoz, az atomerőmű horgásztavai szomszédságában a melegvizes csatorna partján lehet a töltésre jutni, feltéve, ha az embernek van kulcsa a két kapuhoz. A vadászmester, Kardos Zoltán és felesége, Kati van segítségünkre, ők kalauzolnak minket. Tőlük tudjuk, hogy a közelben lévő vadlest, Kiser-lesnek is nevezik. Eszti néni – miután a békesség kedvéért elzárja a házat őrző tekintélyes német juhászkutyát – mesél arról, hogy van egy dűlőút is, de azon sohasem járnak. A postakérdést is megoldották, a szomszédba, az Atomerőmű Horgászegyesület büféjébe érkeznek a küldemények. Ha gond van, akár hozzájuk, akár az erőművet őrző kommandósokhoz is fordulhatnak, árulja el az asszony.

Férje – aki jó kedélyűen fogad minket, s biztat, hívjuk csak Ferikének – fedezte fel a tanyát. No nem az épület ragadta meg, mert az nem volt több mint „romvár”, ahogy ők hívják, hanem a környék. Akkoriban a vízügynél dolgozott dózeren. Ennek huszonöt éve. Esztike éveken át visszajárt Madocsára dolgozni napi kétszer. Orvosírnok volt. Közben építették, szépítették, bővítették otthonukat, ami valóban csupán néhány száz méterre fekszik az atomerőműtől. Áram azonban csak öt éve van, hiába az áramgyár szomszédsága, nem volt egyszerű kijárni, addig egy aggregátorra voltak utalva. Most viszont már minden megvan, ami a kényelemhez kell, van tévé, mikró, kávéfőző, meg a már említett fagyasztóládák dugig tömve. Hét nem telik el, hogy Eszti néni ne sütne valami finomat. Jöttünk hírére hájas tésztát gyúrt, krémest, isteni jó sós rudat sütött. Férje sem fukar házigazda, fröccsöt kínált, hogy leöblíthessük a süteményeket. Kiser Ferenc, akarom mondani, Ferike, már nem annyira szeret a tanyán, se szomszéd, se semmi, mondja hozzátéve, milliókat áldoztak a házra, amíg ilyen lett. Felesége épp’ ellenkezőleg, nem vágyik máshová, mindig talál elfoglaltságot, ellátja a baromit, tavasztól őszig akad munka a kiskertben, szívesen sétál a töltésen, az ártéren. – Szép, nyugodt hely – összegzi Eszter.

Ez kétségtelenül elmondható a Biritótól néhány kilométerre lévő Krizák-tanyára is. Automata kapu és egy sereg kutya fogad minket, majd nem sokkal később a házigazda, Krizák Ferenc. A ház, ahova betessékel, nemcsak melegséget, hanem békét és harmóniát sugároz. Ez az érzés megmarad bennünk végig a beszélgetés alatt. Feri és felesége, Mónika is szívesen mesél arról, hogy mit találtak meg itt, messze a nyüzsgéstől. Kislányuk, Adél kissé visszahúzódó, amit szülei helyénvalónak is tartanak, azt mondják, jobb, ha az idegenekkel távolságot tart. Feri a gyökerekhez tért vissza, amikor válás után megváltotta volt apósától a gazdaságot, amit módszeresen épített fel. Tanyán – egészen pontosan Csámpán – éltek a szülei, amikor ő világra jött.

Amikor kiköltözött Forrásmajorba, hízóbikákkal foglalkozott, de ez már nem éri meg, maradt a föld. Hetven hektárt művel. A ház körül kevés a jószág, nem érdemes baromfival foglalkozni, rendre elviszi a róka. Az újabb jövevényeket, két kakast, is zárva tartják.
– Nagyon jó kakasszóra ébredni – mondják házigazdáink. Egyetértenek abban, hogy valójában csak előnye van annak, hogy tanyán élnek, eltekintve attól, hogy érthetetlen módon az nem Pakshoz, hanem Pusztahencséhez tartozik.

– Kár, hogy a nagyszülők már nem élnek, ha nem így volna, tökéletes lenne a világ – mondják, és ahogy hallgatjuk őket, hisszük, hogy így is majdnem az. – Mi nem autókkal találkozunk, ha óvodába megyünk, hanem állatokkal – meséli Mónika. Hozzáteszi, hálószobájuk ablakából szokták csodálni a dombtetőn időző őzeket. A házat hagyományos építési módszereket alkalmazva, a lehető legkevesebb káros anyagot használva bővítgették, szépítgették, még arra is ügyelve, hogy a vízerek káros hatását elkerüljék. Mónika, miként elődei, a családi tűzhely melegét őrzi, süt, főz, takarít, gondoskodik kislányukról, arról, hogy mindig minden rendben legyen a ház körül. Feri elárulta, amikor egyedül volt, attól tartott, nem lesz olyan nő, aki az ő kedvéért ideköltözne. Mónika tulajdonképpen azonnal beleszeretett a tanyába, pedig mielőtt férjhez ment, városias életet élt. Ma is sportos és egészséges életmódot folytat, s ügyel arra, hogy férje, lánya is hasonlóan tegyen. Bár nem rendezkedtek be önellátásra, nem estek kétségbe, amikor a hó miatt napokig nem tudták kitenni a lábukat otthonról. Egybehangzón állítják, hogy az volt a legjobb, amikor ezt egyszer átélték. Természetesen vannak háztartási gépeik, van televízió is, igaz, egy öreg, kiszolgált darab, de nem cserélik le, hiszen arra a néhány percre, legfeljebb egy órára, amennyire bekapcsolják, ha Adél már alszik, bőven megfelel. Amire kíváncsiak, annak inkább az interneten néznek utána, ügyelnek arra, hogy ne engedjék be otthonukba azt a sok rosszat, ami a világban van.