Mondjuk a magunkét – Vandál dal

Ha idegen helyen jársz, s nem sejted kié ott a hatalom, csak annyit tudakolj meg: kit nem lehet büntetlenül szidni! Régi bölcsesség ez, amihez még hozzátehetjük: és nézd meg a graffitiket! Némelyik kész műalkotás, némelyik csak béna firka. Létjogosultságuk az elnyomó társadalmakban van igazán. Az éjszaka grafikusai közhírré teszik a frankót az aluljárókban, a hídpilléreken, a vasúti kocsik oldalán. De ugyanez rongálásnak, vandalizmusnak minősül, ha nincs mi ellen lázadozni. Illetve volna kimondandó kimondhatatlanság, de nem azt hirdeti a felirat, hanem azt, hogy Szeretlek Mari!

A paksi buszpályaudvar tele van Jocó, Lívia, Pityu és Kati lírai és kevésbé lírai vallomásaival. Jó pár szívecskét is pingáltak a falra és a padokra a szorgalmas graffitizők. Én sosem éreztem késztetést ilyenfajta kommunikációra, de tudom, hogy e téren a kisebbségi véleményt képviselem. Hisz már kétszáz évvel ezelőtt a galamblelkű Chopin is így dalolt: „A ház előtt, a kútnál egy régi hársfa állt. Alatta megpihenve, de sokszor álmodám. Kérgébe hányszor véstem a kedvesem nevét! …”. És nem láncolták magukat a fához a környezetvédők, és nem tiltották be ezt a vandál dalt…