Jó napot, mi újság? Kun Szilárd

Paksra Sopronból érkezett a szüleivel még általános iskolásként Kun Szilárd. Hozta magával a haza iránti szeretetet és hűséget, s vitte is tovább a Villányi-hegységbe, ahol most párja, Ruppert Annamária oldalán talált otthonra, munkára.

– Sopron a leghűségesebb magyar város. Ez az érzés a soproniakat egész életükön át elkíséri – vallja Kun Szilárd, akire mindenesetre igaz ez a jellemzés.

– A világ legszebb nyelvén beszélünk, itt vannak a legjobb ételek, a legjobb borok, a legszebb nők, és még hosszasan lehetne sorolni – mondja. Hozzáteszi, csak el kell menni a Mecsekbe, és csodát lát az ember…

Paksra kilencévesen érkezett. Ötödik osztályban kezdett dzsúdózni Váradi Jánosnál. Amikor Pécsre ment, hogy vegyésznek tanuljon, tett egy kis kitérőt más sportágak felé, de visszatérve Paksra újra csak a dzsúdónál kötött ki, és a kajakedzések mellett cselgáncsozni járt. Ez a sport volt sokáig az élete, ennek köszönhette a hobbiját, a munkáját, a barátait. Amellett, hogy tizenkét éven át az I. István Szakképzőben tanított testnevelést, tizenhat évig edzőként is dolgozott. Ezt már azelőtt elkezdte, hogy elvégezte volna a Testnevelési Főiskolát. Elsősorban nem az egyéni sikerek motiválták, inkább csapatember volt. Mint meséli, barátja, Kovács Anti felkészülését segítette az olimpiára, vb-re. Elárulja, annak ellenére, hogy elköltözött, barátai többségével nem szakadt meg a kapcsolata, rendszeresen látogatják egymást, Anti azonban hiányzik neki. A cselgánccsal nem hagyott fel, hetente egyszer Pécsett edz. Ez a sport sok mindenre, elsősorban életre tanít, vallja.

– Szoktam mondani a szülőknek, hogy sokkal többet tanulnak a gyerekek a dzsúdóteremben, mint az iskolában – jegyezte meg. Azt is elárulta, hogy többnyire nem hittek neki, csak később jöttek rá, amikor a gyerekek „kiszabadultak a pokolba”. Azt is szokta mondani, hogy aki a dzsúdóiskolát elvégzi, az idegenlégióban is, meg az orvosi egyetemen is megállja a helyét. Az élet igazolta e téren: akadt ilyen is, olyan is.
A barátok mellett a táncház is Pakshoz köti. Az új évad márciusban kezdődik. A tévedések elkerülése végett Szilárd hangsúlyozza, hogy ő nem hagyományőrző, hanem hagyományélő, ami komoly különbség. Számára fontos minden, ami magyar, legyen szó táncról, lóról, íjászatról. Ezt szeretné megélni, továbbadni. Így élnek a Ruppert-birtokon is, ahol izgalmas volt új életet kezdeni kilépve abból a burokból, amit Pakson az atomerőmű jelent anyagi és erkölcsi értelemben. Azon túl, hogy prémium kategóriás borokat készítenek, lovakat is tartanak. Természetesen elsősorban magyar, köztük ősi fajtákat. Az egyik egy akhal-teke, őt születésnapjára kapta ajándékba. Erről a fajtáról tudni kell, hogy a Szegedi Tudományegyetem vizsgálatai bebizonyították, hogy a magyar vezérek sírjaiban talált lovak génállományával 99 százalékban egyezik, meséli Szilárd, aki szerint nagyon kitartó lóról van szó. Az övé, mint a legendákban, egy csodaszép, aranyszőrű paripa.

Szilárd szerint felér egy lottóötössel az, ha valaki magyar földre születik. A baj csak az, hogy a többség nem adja fel a szelvényét. Pedig ha ezt mindenki megtenné, boldog lehetne. Ő az, jól érzi magát, megvan mindene, ami kell: Isten, haza, család. Igaz, immár nem Pakson, hanem Babarcszőlősön.