Mondjuk a magunkét – Kórházi esetek

Nem hittem D. néninek. Túl sok nyugtatót nyomtak bele, néha hallucinált, s mikor azt mondta, hogy a nővér a fejéhez vágta a pelenkát, mert fél órán belül kétszer becsinált, csak csitítgattam. Jól van, ne szívja annyira mellre, talán nem is egészen úgy történt…

Nem hittem L. bácsinak sem. A pszichiátrián múlatta az időt, a könnyebb esetek közé tartozott, nem nyomta egész nap az ágyat, járkált, tévézett, dumcsizott. A gyógyszerek időnként alaposan összezavarták az amúgy sem tiszta agyműködését; olyankor se füle, se farka sztorikkal fárasztott. Mesélte, hogy egyszer kiszaladt a nővérpulthoz, és szólt, hogy a kórteremben leesett az egyik beteg az ágyról. Az ápolók pont meccset néztek. Az egyik odabökte: majd akkor szóljon, ha mind leesik.

Ha nekik nem is hittem, magamnak csak hinnem kellett, amikor a területileg illetékes kórházba került anyám. Bementem hozzá, a kajájából szinte semmi sem hiányzott, az ajkai cserepesek voltak, látszott, hogy nem sokat fáradoztak az etetésével, itatásával. A nővérpultnál egy gondosan zselézett hajú ápoló szórakoztatott három ápolónőt. Kérdeztem tőle: hol lehet kapni teát. – A boltban – felelte.

Hát igen. A magyar ember minden élethelyzetben képes viccelni. Még abban is, amelyikben nem kéne…