Mondjuk a magunkét – Üröm az örömben

Hamar szétszaladt az esküvőnk híre Dunaszentgyörgyön, hiszen nagymamám, lévén egyetlen lányunokája megy férjhez, lépten-nyomon eldicsekedett vele. Ráadásul egyházi esküvő, dagadt a büszkeségtől a mellkasa, elújságolta barátnőknek, bibliakörösöknek, bolti eladóknak, így terjedt az örömhír szájról szájra. Noha ma már nem él erősen a hagyomány, hogy a család készítse a lakodalmas étket a násznép számára, a nagy esemény napján érkeztek az aprósütemények szomszédtól, jó ismerőstől. Fogyasztotta is a vendégsereg jó ízzel, majd meg is ülte a gyomrát hamarosan.

Nagymamán az esküvő idején már korán reggel elhagyta a házat, segédkezett a készülődésben, vendégfogadásban, öltöztetésben. Tudták ezt jól a faluban is szép számmal. Így eshetett meg, hogy amíg mi szombatról vasárnap virradóig a paksi pincefaluban mulattunk, leleményes elemek, tudván, hogy a nagymama nem otthon, hanem a lagzin tartózkodik, kipakolták a téli tüzelőre összegyűjtött pénzt a házból. Sokszor hallottam már, hogy nem tanácsos kirakatba tenni, ha az ember elmegy egy hétre nyaralni. De azt nem gondoltam volna, hogy egy örömhírt sem lehet megosztani másokkal.