Magam készítem: Márkos Zita

Japánkert, provance-i hangulatú terasz korondi kerámiákkal, kalotaszegi hímzésekkel. Leírva talán kaotikusnak tűnik. Ám ha valaki mindezzel Márkos Zitáék otthonában találkozik, ez eszébe sem jut, hiszen mindezt a háziasszony kedves bája és a belőle áradó harmónia hatja át. Zita aprócska műhelye az éppen átalakítás alatt álló teraszról nyílik. A faburkolat egy része még a régi színben pompázik, a többi fehér. Utóbbi festék házigazdánk haján is nyomot hagyott, de ez cseppet sem zavarja őt. Mint mondja, a korondi edények néhány éve elhunyt anyósa gyűjteményének darabjai, a hímzések az ő munkái. Arrébb egy értékes gobelin, Zita ószeresnél vette egy ezresért. Húsz éven keresztül tenyésztettek kutyákat, s a kisállatvásár általában a bolhapiac közelében szokott lenni, ő pedig mindig elcsábult, régi holmikat, például üvegeket vett. Mindig elvarázsolták a templomokban lévő ólomüvegek, csodálattal nézte Tiffany munkáit. Az üvegfestés csínját-bínját az akkoriban megjelent Praktika újságból leste el. A majd’ húsz éve felfedezett üvegfestés helyét a dekupázs technika vette át.

– Bevallom, ezt mindig lebecsültem, azt hittem mindenki meg tudja csinálni, csak fog egy kis szalvétát, ráragasztja valamire – jegyzi meg, miközben kiválaszt egy dobozt a készleten lévők közül. Általában fenyődobozzal dolgozik, de lehet bármilyen. Sőt a dekupázst más anyagra, egyebek mellett üvegre is alkalmazzák, illetve papírmaséra. Utóbbiból néhány album, képkeret sorakozik a polcon a különféle formájú és méretű dobozok között. Akadnak teafilter-, papírzsebkendő-, illetve kulcstartók, de házszám és óra is készült már. Miközben Zita szétszedi a dobozt, mert, hogy mindig ez az első lépés, arról is mesél, hogy Leventével, akivel már Magyarországon kötöttek házasságot, 1991-ben Sepsiszentgyörgyről jöttek Pusztahencsére a jobb élet reményében. Leventének rokonai élnek ott, ismerte a vidéket gyerekkora óta, ő viszont akkor jött először. – Egy hónap múlva már visszamentem volna, ha nem szégyelltem volna – árulja el. Hiányoztak a szülei, barátai, az erdélyi hegyek. Aztán – mint mondja – erőt vett rajta az akarás.

Gyakorlott kézzel nyúl az alapozóhoz. Általában fehér színt használ. Persze ez függ attól is, hogy milyen lesz a legújabb darab. A tervezés több időt vesz igénybe olykor, mint a megvalósítás – tudjuk meg házigazdánktól. Először a szalvétát választja ki, majd utána festéket és különféle kiegészítőket, trükköket. A kellékeket többnyire interneten rendeli, sőt az ismereteket is innen szerzi be. Felkutatta a dekupázs technika mestereit, hazaiakat és külföldieket, videókat néz, online foglalkozásokon vesz részt, tanul, jegyzetel. Az internet fontos szerepet játszik abban is, hogy megmutassa másoknak munkáit. Saját blogja van, ahol azt is dokumentálta, hogy hogyan készült el paksi házuk kertje egy elhanyagolt, sáros udvarból. – Több mint tíz évig ingáztunk, András fiunk is idejárt, mi is itt dolgoztunk. Úgy gondoltuk, hogy nem a benzinkúton hagyjuk a pénzünket, és nem töltjük a fél életünket utazással – világítja meg Paksra költözésük hátterét. Mivel nagyon ragaszkodó természet, nehezen vált meg Pusztahencsétől, évekig nem érezte, hogy hazamegy. Aztán saját arcukra szabták a házat. – Mi olyan átalakítós család vagyunk – magyarázza Zita. Nevetve hozzáfűzi, hogy mindez annyit tesz, hogy ő kitalálja, a fiúk megvalósítják. Levente burkol, vakol, fest, András gödröt ás, követ cipel, mikor mi a feladat.

A tematikusan kategorizált szalvéták közül egy levendulásat választ ki. Háromrétegű szalvétát használ, esetleg rizspapírt. Utóbbi keményebb, tartósabb. A szalvétából nem kell megvenni egy csomagnyit, darabra vásárolható. A virág elmaradhatatlan, nincs darab, amire ne tenne. A szalvéta felső rétegét le kell választani, körbetépni a kiválasztott mintát. Az ollóval vágott nem jó, a szabályos vonalak ez esetben nemkívánatosak. Zita a neten elsajátított praktikát alkalmazva, ecsettel megnedvesíti a széleket, így könnyebben körbetéphető. Ha a kép átlóg a doboz időközben már visszaszerelt aljára, kifejezetten jó. Nem kell a hátulját megkenni ragasztóval, olyan vékony a papír, hogy átszivárog rajta, fűzi hozzá, miközben gyors mozdulatokkal dolgozik. A ragasztó vízbázisú, de vízállóra szárad, ennek eredményeként jól tűri a vizet, fényt és hőt, tartós lesz a kész darab, különösen, ha utána le van kezelve lakkal.

Zita azt mondja, nagyon szereti a kis műhely csendjét, magányát, mindenről meg tud feledkezni, még rádiót sem kapcsol be. Ha valamivel elkészül, beszalad a lakásba, hogy megmutassa.

Díszítésre sok lehetőség adódik – térünk vissza a készülő kis dobozhoz. Van gyöngypaszta, antikolófesték, különféle mázak, csipkék. Az újdonságokat – figyelmeztet – érdemes nem élesben kipróbálni. Általában a dobozok belsejét is kifesti, ráírja a nevet, ha ezt kérik, majd jön a lakkozás, végül pirográffal beleírja a monogramját és lefotózza az elkészült remekművet, hogy feltölthesse a netre. Ezt azért teszi, mert fontosnak tartja mások visszajelzését.  Megtudjuk, hogy mindig is törekedett arra, hogy maradandót alkosson. Hajtja az állandóság iránti vágy is, meg ennek éppen az ellenkezője: az, hogy új köntösbe öltöztessen, saját stílusára szabjon régi dolgokat. Távozóban büszkén mutatja a teraszon álló bútorokat – akad köztük százéves is – és arról beszél, hogy milyenek lesznek majd, miután alapozza, majd fehérre festi, antikolja őket és dekupázzsal díszíti mindegyiket. Mintegy mellékesen jegyzi meg, hogy „Ja, mindezt félszemmel”. Csodálkozó tekintetünket látva elárulja, hogy tavaly övsömör támadta meg a szemét. A látását nem nyerte vissza, de látható nyoma már nincs, aminek nagyon örül.