Mit süt-főz ma? – Magyar Zoltán

Furcsa véletlen, de van közös a kétszeres olimpiai bajnok magyar tornász és a paksi Magyar Zoltán között. Előbbi neve összeforrt a róla elnevezett technikai elemmel, a Magyar-vándorral, a paksi névrokon pedig született vándor. Ösztönösen laza figura, akiről önkéntelenül is Dennis Hopper és Peter Fonda kultikus road movieja, a Szelíd
motorosok jut eszembe, akiknek a kilométerek fogyasztásával semmi különösebb célja nem volt, csak kiélvezni a szabadságot. Magyar Zoltán már gyermekkora óta imád utazni, első komolyabb útja egy marokkói biciklitúra volt, de Erdélyt is bebarangolta barátjával egy szál hátizsákkal. A fiatalembert a szabadság, valamint az utazás szeretete ösztökélte arra is, hogy 2008-ban Treszl Gábor oldalán egy negyvenéves Pannóniával nekivágjon egy huszonnégyezer kilométeres pekingi túrának, hogy átkelve a végtelen Szibérián és a mongol Góbi sivatag homokján elérje a XXIX. nyári olimpiai játékok helyszínét. Az úttalan utakon sok kihívás várta a kalandorokat, ezért is vallja Zoltán, hogy egy ilyen erőt próbáló út minden szépségével és nehézségével együtt elkötelezetté teszi az embert. Nyílt szívű, szabadelvű fazon, aki a túrázás szerelmeseként hozzá van szokva a nomád körülményekhez, ezért a szabadtéri sütés-főzés gondolata nem riasztotta el attól, hogy az első, igazán szép tavaszi hét alkalmával célba vegye stábunkkal a Duna túlsó partját.

Arra azonban talán ő sem számított, hogy az autentikusra tervezett főzés a szokásosnál is nomádabb körülmények között indul. A választott helyszínhez Zoltán bevallása szerint is kazahsztáni utakat meghazudtoló csapáson jutottunk el, majd amikor már körültekintően előkészítette a tűzrakóhelyet, rájöttünk, hogy egyikőnknél sincs gyufa. Mivel a társaságból senki nem dohányzott, egy szerencsés véletlennek köszönhető, hogy nem vált a kelleténél körülményesebbé a gasztrokaland: egy közeli erdősávban fakitermelés zajlott, az ott dolgozó férfi segítette ki stábunkat két öngyújtóval. A folytatásban már minden ment mint a karikacsapás: Zoltán gyakorlott mozdulatokkal aprította és rakta csinos gúlába a fát az előzőleg fejszével kialakított homokgödörbe, és pillanatok alatt ropogott is a tűz. Ahogy a bogrács vagy csajka edény, a különböző alumínium szettek és a bicska, úgy a pálinka is a szabadtéri sütés-főzés kötelező elemei közé tartozik, ezúttal sem maradhatott ki a repertoárból. Az ital nem az ételbe, hanem mellé került, méghozzá nem is akármilyen készletből: oroszországi nyírfakéreggel bevont pohárból kóstoltunk, amit Zoltán azoktól az ismerősöktől kapott ajándékba, akikkel pekingi útjuk során barátkozott össze Szamarában.

Számos életre szóló ismeretség született az út során, hiszen éppen az volt az egyik legmeghatározóbb élmény, hogy mindenhol a legnagyobb szeretettel várták őket, ismeretlen családok fogadták be a két elcsigázott motorost, meséli Zoltán. A kazahsztáni ősmagyar törzzsel való találkozás éppen ilyen eset volt, ahol egy családnál, körbeülve az asztalt szolgálták fel nekik az ott is ünnepi ételnek számító beshbarmakot, ami egy marhahúsos-zöldséges egytálétel. Zoltán is egy a krumplis tésztához hasonlító egytálételt, a slambucot készítette el stábunk számára. Ez azoknak a hagyományos magyar különlegességeknek a sorát gyarapítja, amelyet az ország szinte minden tájékán másképpen hívnak: öhöm, betyáros, topogó, szuszinka, tésztakása és még lehetne sorolni. Egy azonban bizonyosnak tűnik, hogy hazánkban a slambuc legelőször a Hortobágyon pöfögött egy pásztor bográcsában. A legenda szerint az egyik neve is innen ered: állítólag egy ízben megkérdezte a gulyás az ételét kóstoló társát, hogy elkészült-e már az étel, ám amaz a tűzforró falattal a szájában csak ennyit tudott kinyögni: öhöm!

A hortobágyi pásztoremberek szerint a slambuc bográcsban fő, szabad tűzön, ha nem így készül, akkor az nem is slambuc, legfeljebb krumplis tészta, így hűek maradtunk a históriás recepthez. Zoltán szerint nem árt, ha szabadtéri főzésnél úgy kezdjük a teendőket, hogy szalonnabőrrel kikenjük a bográcsot, majd sertészsíron és hússzalonnán megdinszteljük a hagymát. Ezt követően beleszórjuk a száraztésztát, kevergetve megpirítjuk, ez adja meg ugyanis az étel jellegzetes ízét, de azért ügyelünk rá, nehogy odaégjen. Amikor a tészta megpirult, kiszedjük egy tálba, félretesszük. Beleteszünk öt nagy darab szeletekre vágott krumplit, azt is pároljuk egy kicsit, majd visszatesszük a szalonnás tésztát, amit korábban kivettünk a bográcsból. Felöntjük egy kis vízzel, sózzuk és megszórjuk bőven fűszerpaprikával, hozzáadunk paprikát és paradicsomot, Zoli még egy kis medvehagymával és csípőssel is megbolondította az egészet.

Annyi vízzel rakjuk föl az ételt, hogy az éppen ellepje azt. Ennek rotyognia kell körülbelül egy órán át nem túl erős lángon, amíg a krumpli és a tészta megpuhul. Az a jó, ha nem keverjük össze, csak rázogatjuk, hogy a rétegek megmaradjanak és amikor a víz elfő, összeálljon mint a kenyér. Az ételt készítése közben nem kell sokat bolygatni, bár úgy tartják, 32-szer illik megforgatni, de a helyzet az, hogy mi elmerültünk az utazásokkal kapcsolatos sztorizgatásban. Zoltán ugyanis nemrégiben saját Pannóniát vásárolt, azt újítja fel régi motorostársával, Treszl Gáborral, mivel feltett szándéka, hogy jövőre benevezzen a Budapest-Bamako ralira. Emellett orosz nyelvű tanfolyamra jár, mert mindenképpen szeretne még visszalátogatni keletre.

Mint mondja, azért oda, mert sokkal puritánabb, eredetibb, őszintébb a környék, mint a túlcivilizált nyugaton. Persze szívesen látogat arra is, sőt számomra úgy tűnik, alig van hely, ahol még nem járt. Kuba, Marokkó – minden szóba kerülő helyszín rendkívül egzotikus nekem, de Zoli kis hazánk összes szegletét is jól ismeri. Barátjával tavaly fejezte be az 1200 kilométeres kéktúrát, tíz év alatt teljesítették, mindig ott folytatva, ahol előző évben abbahagyták. Közben jóízűen el is fogyasztottuk a slambucot, ami így, hús nélkül, csupán hagymával, krumplival és tésztával is kiváló. Mivel maradt tűzifa, Zoltán megemlíti, hamarosan visszajön és főz még valamit a Dunán, ahol úgyis az egész nyarat kint szokta tölteni.