Mondjuk a magunkét – kultúrkapocs

Kétfajta emberrel találkoztam eddig, az egyik kifejezetten viszolyog, a másik inkább szánalmat érez a hajléktalanokkal kapcsolatban. Én mindig utóbbiak közé tartoztam, akik viták során valamiért védelmükbe veszik, sajnálják a társadalom peremére szorult embereket. Nem állítom, hogy én kifejezetten keresném a társaságukat, sőt, ha a hajléktalanok tartanak is valamennyire a járókelőktől és minden bizonnyal jobban félek tőlük. Pedig nemrégiben megdöbbenten tapasztaltam, hogy milyen hamar meg lehet szokni egymás társaságát. Néhány napja az új, modern külsőbe öltöztetett Babits Mihály kulturális központban jártam Révész Sándor koncertjén, ahol éppen egy hajléktalan foglalt helyet mellettünk. Az elhanyagolt külsőt és a szolidan terjengő szagot követő undort percek alatt legyűrve, egészen hamar megfeledkeztem a mellettem ülő kilétéről, köszönhetően persze a színpadi produkciónak is. Egy-egy hangosabb dödögést, füttyöt, dudorászást végigkísérve azon kezdtem el töprengeni, mit jelenthet számára, hogy ebben a patinás épületben, a többiektől nem kirekesztve, nem szekálva, kultúrkörnyezetben hallgathatja meg fiatal kora nagy slágereit. Társa néhány székkel arrébb ülve gyakorlatilag teljes csendben, feszülten figyelve kísérte végig az előadót, és senkinek nem jutott eszébe, hogy elküldje, odébb tessékelje őket. Pedig a több ezer forintos jegyet bizonyára nem fizették ki, valaki jóindulatára lehettek bízva… Ezen az estén azonban többet kaptak egy ingyen jegynél – olyan dalokat, amelyek felidézték a fiatalkort, amikor még minden bizonnyal más volt történetük főszereplője: egy olyan ember, aki hajdanán még nem szorult rá a hajléktalanszállók ingyen konyhájára, akit szerettek és viszont szeretett, és aki őszintén dúdolta, mennyivel könnyebb volna, hogyha két élete volna.