Első születésnap a paksi hármas ikreknél

Még érkezésünk előtt, a harmadik emeletre baktatva konstatáljuk, hogy nincs könnyű dolga a Betlehemi házaspárnak. Edzetlenül még üres kézzel sem könnyű felmenni, nemhogy egy-két gyerkőcöt cipelve, babaholmival megpakolva. Anikó és Szabolcs megerősíti a megállapítást, és azt is elárulja, hogy kétemberes feladat a hármas ikrekkel lejutni az utcára. Egy évvel korábbi látogatásunk óta felcseperedett Gábor, Ábel és Anna. November 3-án egyévesek lesznek. Apukájuk azt mondta, szűk családi körben ünnepelnek, mindenki egy kicsi, névre szóló tortát kap majd egy-egy gyertyával. A három apróság – ahogy illik – némi bizalmatlansággal fogadja az idegeneket, meg a fotózást, de a lefelé görbülő szájacskák sarkában rövidesen ott bujkál a mosoly. Még Ábelében is, akiről szülei néhány perccel korábban még azt gondolták, rögvest elalszik. Anikó azt mondja, hogy mindhárom gyermek elérte az olyan kortársakat, akik időre, egyes terhesség után jöttek a világra. A három pici a 33. hétben született, Gábor 1780, Ábel 1680, Anna 1470 grammal. Ma már mindegyikük ügyesen áll, kúszik-mászik, sőt Gábor már az első lépésekkel is próbálkozik, ami anyukájuk tapasztalatai szerint azt jelenti, hogy rövidesen követi a két testvére. Mindig így van: egyikük kipróbál valamit, a többi pedig utánozza. Az természetes, hogy néha összekapnak valamilyen játékon, még az is megesik, hogy olyanon, amiből három egyforma van, de vannak nagyon kedves, testvéries megnyilvánulásaik, amik persze meglágyítják a szülők szívét. Ilyen volt a minap, amikor Anna megtanította Gábort szépen, lassan, türelmesen azt mondani, hogy baba. Addig mondta, javította ki testvérét, amíg az helyesen nem mondta.

A három gyerek változatlanul 24 órás elfoglaltságot jelent. Napközben ugyan alszanak egy kicsit délelőtt is, délután is, de csak félórányi-órányit. Édesanyjuk arra törekszik, hogy ez legalább egyszerre legyen, így marad egy szusszanásnyi ideje. Éjszaka is fel-felébrednek. Gábor például nagyon anyás. Sokszor nem elég, hogy Anikó megnyugtatja, ki kell venni az ágyából. Az is gyakran megesik, hogy csak akkor nyugszik meg, ha édesanyja ölelésében alszik el. Hogy ez a géneknek köszönhető, vagy annak, hogy ő az elsőszülött, Anikó nem tudja. Ahogy mesélik, Anna is minden éjszaka felébred és enni kér. Az ő éjszakai etetése apa reszortja. – Anna apás? – kérdezem, mire Szabi mosolyogva azt mondja, – Nem, én vagyok annás. – Az édesapa azt is hozzáteszi, hogy Anikó máig nagyon sok mindent megold egyedül, igyekszik őt mentesíteni, amennyire lehet. Ám például az utcára jutást még mindig nem tudja megoldani nélküle. Viszont közösen már nagyon rutinosak, szavak nélkül is tudja, teszi mindenki a dolgát.

Annak ellenére, hogy immár egy éve éjjel-nappal „szolgálatban” van Anikó, most is azt mondja, hogy nehéz, de gyönyörű dolog hármas ikreket nevelni. – Hogy melyik volt a legnehezebb időszak? – Még mielőtt végiggondolná, férje adja meg nevetve a választ: az első egy év. Anikó azt mondja, minden időszaknak megvolt a nehézség mellett a szépsége is. Ha másfél órán át sírnak, esetleg egyszerre a kicsik, az persze az ő angyali türelmét is próbára teszi, de a többi „megpróbáltatást” jól bírja. Mivel most már önállóan is közlekednek a gyerekek, több odafigyelést igényelnek, de jobban le is kötik magukat. Szerencsére egészségesek, jókedvűek. Beszélgetés közben Gábor a kanapéra mászik, anyukája nem gátolja. Azt mondja, három gyereket nem lehet úgy nevelni, hogy mindegyiküket mindentől óvja, de, ha egy lenne, őt is hagyná, hogy tapasztaljon, mert így tartja helyesnek. Ugyan arról még fogalmuk sincs, hogy hova teszik majd a kicsi lakásban a karácsonyfát, úgy, hogy a három kis felfedező ne tegyen kárt benne vagy saját magában. Újfent megállapítjuk, hogy a kétszobás, harmadik emeleti lakás messze van az ideálistól. A Betlehemi házaspár örömmel újságolja, hogy a megoldás, ha nem is karnyújtásnyira, de közel van. Sikerült vásárolniuk egy házat, amit még sok munkával lakhatóvá kell tenni. De ha kész lesz, nagy könnyebbség lesz, hogy nem kell komoly szervezés ahhoz, hogy Gábor, Ábel és Anna a szabad levegőn lehessen.
Miközben a kicsik egyre jobban belefeledkeznek a játékba, a szülők elmesélik, hogy az önkormányzat és az atomerőmű is segítségükre volt, amiért nagyon hálásak. Élmény számukra, hogy akárhol megjelennek, mindenki szeretettel fordul feléjük, rendkívül sok jókívánságot kapnak. A minap egy babasétáltatás során megismert anyuka kopogott be hozzájuk, kis bodykat vitt, mondván, abból nem lehet elég. A további szép pillanatok felidézését sürgető kérdésre a szülők azt mondják, hogy általában a nap legszebb perce, amikor a hazaérkező édesapjuk elé mennek, másznak a picik a lakás különböző pontjairól.