Átadta a stafétát az ötös körzet háziorvosa

Mindennek megszabott ideje van, mind a születésnek, mind a halálnak, és annak is, amikor az ember átadja a stafétát az utódoknak. Ezt mondja a prédikátor, ezt vallja dr. Molnár Klára is, aki előre elhatározta, hogy ha tud, hetvenéves koráig dolgozik, majd nyugdíjba megy. Az utolsó hetek mégis furcsák volt, kicsit szomorúak, de felemelőek.
– Úgy áradt felém a szeretet, el sem tudom mondani – összegzi az ötös körzet lakóinak (beleértve e sorok íróját is) ma már nyugalmazott háziorvosa.

Pakson majd’ 35 évet, összesen negyvenötöt dolgozott, és ebben – teszi hozzá – nincsenek benne az egyetemi évek. Abban viszont igen, hogy Paksra került. Itt tett szert ugyanis arra a máig tartó barátságra, amelynek férjét, Kern Sándort köszönhette. Ő ugyanis Molnár Klára mostanáig legjobb barátnőjének az unokatestvére. Közös életüket Debrecenben kezdték, ahol a doktornő idegklinikán dolgozott. A klinikai munkának voltak tőle távol álló elemei, ezért inkább körzetbe vágyott. Akkor is, azóta is, gyógyítani szeretett. Három évig hitegették, hol egyik, hol másik körzetet ígértek neki, aztán, amikor megint nem kapta meg a neki ajánlott munkát – szavai szerint – úgy megsértődött, hogy Paksig meg sem állt. Akkoriban folyamatosan hirdették a paksi orvosi állásokat és abban is biztosak lehettek, hogy Sándornak villamosmérnökként nem okoz majd gondot az elhelyezkedés. – Előzőleg is sokszor jártam Pakson, tetszett a város, szerettem a Dunát is – idézi fel. Nagy várakozással érkeztek, de biztosítékként megtartották a debreceni lakásukat. Három év múlva azonban eladták, mert biztosak voltak abban, hogy soha nem akarnak Paksról elmenni.

A háziorvosi munka igazolta minden korábbi elképzelését. Rengeteg bizalmat kapott a betegektől, ami gyakorta addig terjedt, hogy magánéleti kérdésekben is megkérdezték, vagy jóváhagyását kérték a szakorvos által javasolt kezelésről. Egy háziorvos nagyon közel kerül az emberekhez, nagyon sok mindent tud róluk, a családjukról. – A betegség csak egy periódus, de egy háziorvos végigkíséri betege életét – fogalmazott. Ez persze néha fájdalommal, kudarccal is jár, de sokkal több a szép pillanat. Hogy mégis mi a szép ebben a munkában? Elgondolkodva sorolja: a betegek felé irányuló szeretete, a hűség és a bizalom. A betegek iránt érzett felelősség. Sőt még az érzés is, hogy szükségük van rá, hogy tőle várják a segítséget.

Míg emberi oldalról nem, addig szakmai oldalról a háziorvos magányos. Egy kórházzal vagy klinikával ellentétben itt nincs lehetőség szakmai kérdések megvitatására, a problémákról vagy éppen eredményekről való konzultációra. Ezért paksi pályafutása első éveiben a helybeli és környékbeli családorvosokkal havonta esetmegbeszéléseket tartottak, ahol lehetőségük nyílt megosztani kétségeiket, sikereiket.
A ’90-es években a szakma mellett a közéletben is felbukkant dr. Molnár Klára, négy évig bizottsági tag, ugyanennyi ideig önkormányzati képviselő volt. Az orvosi kamarában is szerepet vállalt. – Nagyon lelkes voltam, azt mondtam, ide nekem az oroszlánt is – magyarázta nevetve. Elárulta, hogy mindig is érdekelte, ami körülötte van, közösségi ember volt az iskolában, az egyetemen is.

Nagyjából egy évtizede aktív a református közösségben is, ahol férje gondnokként tevékenykedik. – Amióta idejöttünk, a református egyházhoz tartozunk, de „vasárnapi hívők” voltunk. – Elmentünk templomba, gondoltuk, ezzel eleget tettünk az Istennek, jó emberek vagyunk – meséli a kezdetekről. Változást a Lenkey házaspár érkezése hozott. Klára szerint olyan új szellemet, lelkiséget hoztak, amitől nagyon jól érzik magukat együtt. Túrák, családi táborok sora tanúskodik erről, illetve az úgynevezett kis bibliakörök, amelyek évről évre szaporodnak. Az, amit a doktornő és férje vezet, tíz éve működik. Ezek 8-12 fős, stabil csapatok, kivéve az övékét, ami mindig osztódik, mert valahogy úgy alakult, hogy náluk nevelődnek az újabb körök vezetői és olyankor „búcsúzni” kell. Ezekben a kis társaságokban a vasárnapi prédikációt beszélik meg és a lelkész kérdéseire keresik közösen a választ. Közösséget, önismeretet, testvérismeretet, a szeretet kézzel foghatóvá tételét jelenti mindez, tudjuk meg Molnár Klárától, aki – hogy értsük, miről van szó – elmeséli, hogy kilenc éve, amikor először megbetegedett, éppen a házfelújítás közepette voltak. A műtét után, a kórházban azért aggódott, hogyan fog úrrá lenni azon a szörnyű állapoton, ami náluk uralkodott. Amikor hazaérkezett, minden kész volt, a felfordulásnak semmi nyoma, függönyök, bútorok, könyvek a helyükön.

Bár lenne mit beszélni még a múltról, a jövőt firtatom. – Azt mondta, mindennek megvan a maga ideje, előre tervezetten, várakozással ment nyugdíjba. Hogyan tovább? – kérdezem, pedig akkor már kezd összeállni a kép a néha jelzésnyi, máskor inkább egyértelmű utalásokból. A doktornő beteg. – Kapaszkodom és küzdök, hogy túléljem – mondja szomorúság nélkül a hangjában. – Amikor kiderült, hogy milyen rossz a helyzet, azért imádkoztam, hogy még át tudjam adni a munkámat. Első alkalommal meg voltam győződve, hogy meggyógyulok. Amikor megtudtam, hogy mégsem így van, nem estem kétségbe. Elfogadom, nem félek, nagy békesség van bennem – mondja.

Amikor kikísér, ösztönösen öleljük át egymást szorosan, szeretettel. Ha nem mondaná, akkor is tudnám, hogy erről beszélt, amikor a betegek között töltött utolsó szomorú, de felemelő heteket említette. Vigasztaló mosollyal bocsát utamra, amit eddig – több mint húsz éven át – figyelemmel kísért.