Roburral a fekete kontinensen

Aranysárga dűnék, romantikus oázisok, keleti kényelem és nyugati nyugalom – minden, csak nem ez a Budapest–Bamako-rali, aminek „kellően elmeháborodott” résztvevői nem is ezt várják. Nem azok a tipikus vasárnapi autósok, akik egy könnyű hétvégi piknikre vágynak, hiszen a futam indulói tudják: kőkemény napok, hetek várnak rájuk a fekete kontinensen. A paksi Magyar Zoltán a túrázás szerelmeseként hozzászokott a nomád körülményekhez, ezért nem riadt vissza a hírhedt ralitól sem. Talán azt gondolta, hogy oda-vissza tizenhatezer kilométer öt hét alatt már meg sem kottyan azután, hogy 2008-ban Treszl Gáborral egy negyvenéves Pannoniával nekivágott egy 24 ezer kilométeres pekingi túrának, átkelve a végtelen Szibérián és a mongol Góbi-sivatag homokján. A Budapest–Bamako-rali verseny, túra és spirit kategóriában startolt idén január 16-án szinte azonos útvonallal, noha a verseny és az extrém túra kategória indulóinak több volt a földúttal nehezített szakasza. A spirit kategória, amelyben Zoltán és négy társa (Balázs Ottó, Jármi Zsolt, Szirmai Gábor és Szabó József), a péceli roburos csapat tagjai indultak, más szempontból volt extrán kalandos: ez egy veterán derbi, ahol Trabik, Ladák, Moszkvicsok, Polskik, 30 évnél öregebb, kétkerék-meghajtású autók, Velorexek, mentők, tűzoltók indulhattak. Az út ugyanolyan kemény és veszélyes volt, akárcsak a verseny, nulla asszisztencia, nincsenek mentőhelikopterek, begyűjtő teherautók, idegenvezetők vagy tolmácsok. Mindenki csupán a talpraesettségére, a szerencséjére és a felkészültségére számíthat, mivel az extrém kalandtúrán egy dolog biztos: hogy minden bizonytalan.

Zoltán kellően acélozott figura, így kalandlelkű társaival minden útközben jelentkező gondot megoldva szerencsésen vette az akadályt. A világ talán legszebb, de minden bizonnyal legérdekesebb tájain vágtak keresztül, ügyesen tájékozódva berber falvak és füves szavannák között. Az út Szlovénián, Olaszországon, a francia és spanyol Riviérán, Marokkón, annak déli tartományán, Mauritánián és végül Malin át vezetett a célig, majd vissza. Hazafelé tettek pár kitérőt, például a Magas-Atlasz négyezer métert meghaladó csúcsai közé, Észak-Afrika legmagasabb vízeséséhez. Ellátogattak a katalóniai Montserrat hegyhez és Fiume kikötővárosba is. Zoltán azért eloszlatja az ábrándjaimat, nem kirándulás, inkább ágyúgolyófutam volt ez, ahol a gumis műhely volt a legkeresettebb úti cél. A kietlen, homok fútta tájakon ugyanis kevesebb időt fordíthattak a környezet és a helyiek megismerésére, mint a köves földutaktól állandóan széteső autó szerelésére. A Robur buszon tizennégyszer kellett kereket cserélni, olyan műhelyekben, ahol a pajszer, a kompresszor, vagy akár két egyforma kerék már luxusnak számított. A Szahara kellős közepén mintegy kétszáz kilométert tettek meg úgy, hogy Hilti-szalaggal rögzített folpackkal pótolták a kitört szélvédő egy részét, míg helyre nem tudták hozni egy műhelyben. A legkomolyabb hiba Mauritánia és Mali határán jelentkezett, amikor elromlott a váltó négyes fokozata. A csapat az amerikai kalandfilmsorozat hősét, MacGyvert is meghazudtolva pofozta ki a váltót egy spaniferrel és Hilti-szalaggal úgy, hogy még ezer kilométert megtettek a következő városig, Nouakkcottig, ahol végül is saját maguknak kellett szervizelni a gépet. Ahhoz, hogy ütemterv szerint haladjanak, napi ötszáz kilométert kellett megtenniük, a lemaradásokat következő nap pótolni úgy, hogy a Robur napi átlagsebessége 40-50 kilométer volt óránként. Azért arra is volt alkalom, hogy a helyiekkel vegyüljenek, Maliban például adományokat juttattak egy olyan falunak, ahol egy angol nő folytat missziós tevékenységet. A Ráktérítőn a Budapest–Bamako-rali emlékére 2013-ban állított székely kopjafát is meglátogatták. A kalandos útról Zoltán filmet is készít, amit az interneten fog megosztani az érdeklődőkkel.