Hóvirágmezők a paksi határban

Habár már hetekkel korábban hírét vettük, hogy a Duna árterében hatalmas hóvirágmezők pompáznak, csak most, elvirágzás előtt sikerült megszervezni egy felfedező túrát. A kiránduláson deja vu érzés kerített hatalmába: amikor az első hóvirágokat, ibolyákat felfedeztem, még ujjongtam, hogy itt egy, ott egy másik, mint annak idején a Plitvicei-tavak vidékén az első vízeséseket megpillantva. Később már olyan természetes volt a vízfalak között járni, mint a paksi főutcán. Hasonlóképpen történt az atomerőműtől egy-két kilométerre délre a dunai ártérben is: az első néhány négyzetméternél még elakadt a szavam, később szinte hozzászoktam, hogy teremnyi területen – mintha hó lepte volna be – fehérlenek a tavasz hírnökei. Több kolóniát is sikerült felfedezni, persze nem önállóan. A vidék jó ismerője, Kardos Zoltán kalauzol minket. Csámpáról indulva vágunk át a hatos úton, délről megkerülve az atomerőmű, majd a kiégett kazetták tárolójának égbenyúló épületeit. Úti kalauzunk néhány száz méter megtétele után máris lelassítja az autót, hogy a szántóföldet fürkéssze.

– Ott van két őz, hátul a bak, elöl a suta – mondja a számunkra üresnek tűnő földterületre bökve. A távcsövet szeme elé tartva módosít: két bak hever a szántásban. Tovább indulunk, amire persze ők is felriadnak, továbbállnak szemmel tartva minket, a betolakodókat. Kiterjesztett szárnyakkal egy testesebb madár vitorlázik felettünk. Ennek apropóján mesél Zoli arról, hogy két rétisaspár lakik a területen. Az egyik fészke a régi Duna-holtágban van, a másikat rögvest meg is pillantjuk amott, a még kopasz fák ágain. Hatalmas, a madarak folyamatosan bővítik, építik, több mint két méter az átmérője. A liget, ahol a sasok fészkelnek, a Brinyóhoz, azaz a dunaszentgyörgyi láperdőhöz tartozik. Itt érdemes megjegyezni, hogy akár a hóvirág, aminek felfedezésére indultunk, úgy a rétisas is védett, míg az előbbi eszmei értéke szálanként tízezer forint, addig a rétisasé egymillió.

Az Eperfás úton majd a Becker-rampán haladunk a töltés felé. Zoli azt mondja, tíz-tizenkét őz tanyázik, amott a Büdöskúti-dűlőben. Szavai igazolására meg is jelenik néhány. A kocsit a gátőrháztól északra rakjuk le. Vezetőnk felhívja a figyelmünket arra, hogy ne az ágakra, hanem azok közé lépjünk, hogy ne riasszuk el a vadakat. Mint meséli, minap két disznót is lőttek itt. Megnyugtatásunkra azt is elárulja, hogy a vaddisznó alapvetően rejtőzködő, kerüli az embert, de az egészséges kocáknak ez idő tájt már vannak malacaik, az ő védelmükben ettől a szokásuktól eltérhetnek. Még a mondat végére sem érünk, megzörren előttünk az erdő, újabb két őz, amelyekről mi semmit, úti kalauzunk annál többet megállapít néhány pillanat alatt. Az, hogy nem találkoztunk több vaddal, nem csoda, akkora zajt csaptunk, akár egy marhacsorda. Zoli szerint, hajnalban nagyobb esélyünk lett volna, hiszen akkor a harmat miatt nem száraz a tavaly lehullott levél, nem zörög annyira.

Mivel azt, amire mi vadászunk, semmilyen csörtetés nem riasztja, csak a látszat miatt igyekszünk halkan haladni. Azt, hogy miért kell kellő távolságot tartani egymás mögött, a saját káromon tanulom meg egy méretes pofon után, amit egy visszacsapódó ágtól kapok. Leginkább kietlen, szinte holdbélinek tűnő tájon haladunk, kiszáradt, kidőlt fák között, néhol azonban a lehullott levelek közül különféle virágok kandikálnak ki. Gyönyörű, szokatlanul nagy „fejű” ibolyák a kék számtalan árnyalatában. Annyira idetartozóak, hogy nem jut eszünkbe letépni egy szálat sem. Negyedórányi gyaloglás után elérjük az első, majd nagyjából ugyanennyi idő múlva a második és utána ki tudja hányadik hóvirágmezőt is. Rácsodálkozunk egy kútra és a valaha mellette álló erdészház romjaira, néhány tölgy és fűz faóriásra, majd egy les mellett felkaptatva a töltésre, elhagyjuk az erdőt. Néhány tíz méterre – nem vicc – nyuszi ül a fűben és cseppet sem zavartatja magát tőlünk. Zoli azt javasolja, hogy nyílegyenesen tartsunk felé, akkor nem ijed el. Megint igaza van: tényleg nem riad meg. Sőt egyenesen felénk tart, többször modellt ül a fotósnak, majd eltűnik az erdőben mit sem törődve a fák között felhangzó kutyaugatással.

– Egy őz –mondja túravezetőnk. Megerősödik bennünk az érzés: van még mit tanulnunk a természetről. Hazafelé másik utat, a Ledneczki-csapást választjuk, Zoli megint a szántást fürkészi, azt mondja, az éjszaka vaddisznó járhatott ott. Mi akárhogy meresztjük a szemünket, nem sikerül felfedeznünk a számára egyértelmű jeleket. És hiába ő ül a volánnál, néhány száz méterrel arrébb, a fenyőerdő szélén perlekedő fácánkakasokat is ő látja meg először. Azt mondja, a párzási idő közeledtével a területért harcolnak. Bármennyire el vannak foglalva az erőfitogtatással, a kocsiajtó csapódására felhagynak a kakaskodással. Mire sikerül csőre töltenünk a fényképezőgépet odébbállnak, így most ők nem lettek sztárok a Paksi Hírnök hasábjain.