Húsz esztendeje alakult az Örökifjú Néptáncegyüttes

Egy alkalomra, a gimnázium alapításának ötvenedik évfordulójára készültünk, álmainkban sem gondoltuk, hogy folytatni fogjuk, idézi fel Tibai Ferencné azt a pillanatot, amikor megszületett az Örökifjú Néptáncegyüttes. Ennek éppen húsz esztendeje. Az alapítók ugyanott, a városi könyvtárban gyűltek össze, hogy megünnepeljék a jubileumot, emlékezzenek a szép pillanatokra és azokra, akik már nincsenek közöttük. Valójában az együttes gyökerei sokkal régebbre nyúlnak vissza. Bézi Sándor 1961-ben alapította a Vak Bottyán Gimnázium együttesét, s ő volt az, aki az ötvenéves évfordulóra összehívta régi, kedves táncosait. Már ott, akkor „megpecsételődött a sorsuk”, olyan fergeteges sikerük volt, hogy nem lehetett abbahagyni. Pedig először bizonytalanodtak, hogy emlékeznek-e lépésekre, képesek-e eleget tenni az elvárásoknak. Tibai Ferencné Terike azt mesélte, hogy új színt hozott az életükbe az együttes. – Visszaröpített bennünket a fiatalkori éveinkbe, elfelejtettük a hétköznapi gondjainkat és frissen, üdén táncoltuk Sanyi által választott táncokat – mesélte. A próbák, hazai fellépések mellett külföldi kalandokat is megéltek közösen. Emlékezetes volt a finnországi fellépés, mert az volt a legtávolabbi, és azért is, mert rengeteg élménnyel gazdagodtak. Terike szerint nagyon izgalmas volt visszamenni Lengyelországba, ahol 1968-ban jártak. Haaz Imréné Gabika az erdélyi útjukra emlékszik szívesen, és arra, amikor olyan vidámak voltak Szlovákiában, hogy rájuk hívták a rendőröket. Szerinte egyébként az Örökifjú-titok abban rejlik, hogy legtöbbjük gyerekkora óta ismeri a társaságot, sok a testvér-, illetve házaspár. És még valami: az alapító, Bézi Sándor, aki Pach István szavai szerint tanáruk, testvérük, apjuk, barátjuk volt egy személyben. – Amikor én kezdtem ’64-ben mint elsőéves gimnazista, ő szerettette meg a táncot. Még a kosárlabdával is felhagytam, pedig nem játszottam rosszul. Amikor Szentesi Lala bácsi megtudta, minden tornaórát három kör bukfenccel kellett kezdenünk. Hárman voltunk az osztályban, Kiss Gábor, Halász Gábor és én – idézte fel. Azt mondta, a légkör fogta meg, a szeretet, a gondoskodás, amivel fogadták őket.

Herczeg József visszaemlékezésében arról beszélt, hogy ez a szellemiség Bézi Sándor érdeme. Tőle nemcsak a lépéseket tanulták meg, hanem azt, hogy hogyan kell táncolni szívvel-lélekkel, teljes erőbedobással, mosolyogva, hogyan kell közösségben élni, hogyan kell tisztelni egymást. A találkozón sorra vette azokat, akiktől mostanáig búcsúzni kényszerültek. Először a 2003-ban Paks kultúrájáért díjjal kitüntetett alapító, Bézi Sándor ment el, majd Pach János, Szinger Imre, Dömötör Jóska, Száraz Katika, Bagó Katika. Azt mondta, hogy amikor vezetőjük magukra hagyta őket, nem tudták hogyan tovább. A táncot végül abbahagyták, nem vállalnak fellépéseket, a rendszeres találkozók azonban megmaradtak, mert – ahogy mondják – barátságuk örökre szól.