Volt egyszer egy Béke Szálló

Svindli, snapszli, rablóulti – ki tudja ma már, mi zajlott az egykori Béke Szálló hátsó termében, ahol messze földön híres kártyabarlang működött. A hátsó traktusból legfeljebb dohányfüst és mámoros katonatörténetek szivároghattak ki, hiszen ide csak törzsvendégeknek volt bejárás. Mindenkinek megvolt a helye, mint az iskolában, és azt is tudta mindenki, kivel érdemes partit kezdeni. A zsugabarlang apró titkairól Rácz Lászlóval beszélgettünk, aki megelevenítette az egykori szálló színes mindennapjait. A Paksról Velencére elszármazott nyugdíjasra rendhagyó módon találtunk rá: a facebookon egy érdekes kép bukkant fel az Erzsébet Nagy Szálloda valamikori épületéről, a korai fotó kapcsán pedig csak úgy záporoztak egykori és jelenlegi paksi lakosok hozzászólásai. Ezek közül is kitűnt Rácz László „bennfentes” kommentárja, aki valóban különleges emlékeket őriz az épületről annak köszönhetően, hogy a ’60-as években szülei vezették a Béke vendéglőt az akkori tulajdonos, a Tolna Megyei Vendéglátóipari Vállalat megbízásában. Igaz, hogy 1964 óta több mint ötven év telt el, Rácz László mégis mindenre úgy emlékszik, mintha csak tegnap lett volna. A híres zsugások nevét gond nélkül sorolja: a kertész Csikai Gyula, a szobafestő Ulrichshoffer Lajos, az autófényező Cselenkó József és a konzervgyár pincefőnöke, Luszt Vilmos verhetetlen volt ultiban és römiben, gyakran kártyáztak éjfélig is a vendéglő hátsó termében. A kártya csak késő délutáni, esti program lehetett, hiszen ugyanitt délután háromig menüztetés zajlott, meséli László. A Béke Szálló, ahogy most is, előkelő helynek számított, de László megjegyzi, régi fényét igen, az egykor mozgalmas miliőt azonban nem nyerte vissza felújításával az Erzsébet Nagy Szálloda. – Akkoriban a Béke Szálló éttermében és a sörkertben nyáron 17 hektoliter sör fogyott hetente, amikor ez kevésnek bizonyult, kaphattunk még néhány száz üveg Kinizsit. Ez ugyan hosszabb ideig eltartható volt, de nem szerették a vendégek és drága is volt – meséli László felvetve, most vajon hány hétig lenne elég ez a mennyiség. A szálló hátsó termében napközben menüztetés zajlott, az első, tükörrel és igényes fa lambériával burkolt teremben pedig élő tánczene dukált az étkezéshez. A megye legjobb zenészei kaptak itt munkát akkoriban, mondja László, azonnal számba véve a híresebb muzsikusokat. Schmidt Péter zongorista és László Laci hegedűs is itt húzta, ők később nyugatra költöztek, Heble Boross László gitáros játéka pedig még mindig megelevenedik előtte. Akkoriban a Birka csárdában és a halászcsárdában is volt zenekar, de nem ám olyan, mint a szállóban, emlékszik büszkén László. Azok kockás abroszos, cigányzenés mulatozó helyek voltak, a város ékességeként álló Béke Szálló viszont olyan épület, ahová a hétvégente betérő földművesek is ünneplőben jöttek. Itt a kártya is forintos alapon zajlott, nem filléreseken, mint a Zsuzsa kocsmában, ahol olajos padló és köpőcsésze volt, és fizetni is csak egyszer kellett havonta. A Béke Szálló nagy forgalmat bonyolított, hiszen a központba érkező buszok utasai is ide tértek be, emellett a környéken volt a népbolt, több cukrászda és olyan közintézmények is, mint a bíróság, a pártbizottság vagy a községi tanács. A hajóállomás is egy kőhajításnyira volt, ahová egy-egy menetrend szerinti hajó beérkezésekor csak úgy hömpölygött a tömeg.

Ez volt a legolcsóbb közlekedési mód Pestig vagy Mohácsig. Ha a Szent István vagy a Deák Ferencz hajó kikötött Paksnál, a muzsikusok is a hátsó sörkertbe költöztek, élvezték, ahogy a Duna felé tartó népes közönségnek zenélhetnek, idézi fel László. Állandó vendég volt az étteremben a tanácselnök, a községi KISZ-titkár és a tsz-elnök is, de a szálloda is szüntelenül tele volt, igaz, a felszereltsége meg sem közelítette a maiét. A szobákban szenes kályhával lehetett fűteni, a konyhában sparhelt volt, vizesblokk pedig csak a folyosó végén. A Rácz családon kívül egyetlen állandó „lakója” volt a szállónak: Gyurkovics Béla, a konzervgyár export-import kereskedője állandó szobát birtokolt itt. A szálló üzemeltetésén kívül a vendéglő működtetése is mindennapi kihívás elé állította a Rácz családot. Akkoriban ugyanis az ételek, italok hűtése jéggel történt, amit úgy kellett kifaragni a jégveremből, reggelente az előző napi olvadt vizet pedig össze kellett gyűjteni a söntésből, és azzal felmosni a járdát. A munkanap általában éjfélig tartott, kivéve azt az egyetlen alkalmat, amire László dátum szerint emlékszik. 1966. július 15-én reggelig nyitva tartott a nagyvendéglő annak tiszteletére, hogy a magyar futballcsapat 3:1-re megverte a világbajnok brazilokat a liverpooli meccsen. Hajnalig tartott az ünneplés, egy pesti munkásjárat utasai a környék egyetlen, a Rácz családnál található televízióján követték figyelemmel a mérkőzést. A nyüzsgő időszak végére László keserédesen tekint vissza, hiszen a szállóra a hányattatás évei köszöntöttek. Az impozáns épület 1970. május 30-át követő bezárása után az út számára Budapestre vezetett, ahol 38 évig dolgozott szállodaportásként az előkelő Accor szállodalánc kötelékében ugyanolyan odaadással, ahogy azt ifjoncként a Béke Szállóban tette. A mai Erzsébet Nagy Szállodában egyszer próbált meg körbenézni, de ez meghiúsult, amit nem is bán igazán – inkább megőrzi a régi emlékeket.