Hetvenen túl is nyeregben

Egyetlen lovas seregszemle sem múlhat el az országban úgy, hogy ne legyen ott Hesz János. Hol lábon, azaz lóháton megy, hol lószállítóval párja, Erzsi néni kíséretében, aki ugyan csak négy éve társa, mégis szintén elmaradhatatlan résztvevője lett ezeknek az eseményeknek. Legutóbb Hortobágyon voltak, ahol háromszor is közhírré tették, hogy a legfiatalabb lovas öt, a legidősebb hetvenegy éves. Utóbbi Hesz János, ahogy emlegetik: a paksi betyár. Jani bácsi azt mondja, tisztelik a kora miatt. Ez bizonyára igaz is, de a megbecsülés nemcsak az ősz halántékának szól – már csak azért sem, mert csibészes a külseje és alig van ősz hajszála. A tiszteletet a teljesítményével vívja ki. Úgy üli meg a lovat, mintha a nyeregbe lenne betonozva. Legújabb Facebook-képe – a paksi betyár ugyanis aktív a közösségi oldalon – a Hortobágyon készült, lova szinte a levegőben úszik. – Úgy mentünk, ahogy a csövön kifért – mondja mindenféle nagyzolás nélkül. Látszik, neki ez a természetes. Nem tagadja, a temperamentumos lovakat szereti. Ennek ellenére komolyabb balesete nem volt, pedig megtörtént, hogy egy reggel háromszor esett le a csődör hátáról. Persze negyedszer is visszaült.Tősgyökeres paksi, földműves családba született 1944 márciusában. A lovakat a földek művelésére, fuvarozásra használták, de ő hamar beleszeretett a lovaglásba. 5-6 évesen már rendszeresen „ellopkodta” a lovakat. Kileste, mikor viszik mások a lovaikat fedeztetni, s felkéretőzött a hátukra. Az általános iskola elvégzése után két évig járt a tsz-be az apja mellett „munkaegységet gyűjteni”, első munkakönyvbe bejegyzett állása viszont lovas munka volt, a paksi fedeztetési állomáson dolgozott egy szezont, melynek végén a Gemenci-erdőn át mentek el a ménekkel egészen Bajáig. Ezek után kövező és aszfaltozó szakmát szerzett, s dolgozott is az építőiparban. Nyugdíjba 2004-ben vonult a paksi önkormányzattól, ahol állategészség-ügyi dolgozó, azaz sintér volt húsz évig.

Miután apró gyerekkora óta lovagol, tengernyi élménye van. Megesett, hogy lovakkal mentek májfát állítani. Sajátjukat az éj leple alatt úgy csente el és egy vadidegen ló mellé fogták be. Volt ám ramazuri! Nemcsak azért, mert összeférhetetlen volt a két állat, hanem azért, mert akkora fát találtak kivágni a cseresznyési erdőben, hogy elöl-hátul méterekkel lelógott a kocsiról. Miután bevitték a tsz-be lovaikat, egy ideig nem volt sajátja, de rendszeresen lovagolt, s vállalta nyers csikók betörését is. A ’80-as évektől viszont állandó társai a lovak. Előfordult, hogy tizenegyet tartott. Emlékezetes volt a két kisbéri kancája, fogathajtásban versenyzett velük tíz éven át. Eredményeiről a vitrinben sorakozó érmek, kupák tanúskodnak. A mostani lipicai félvért nyolcévesen vette nyersen, azaz ő lovagolta be. Szellő tiszta vérű kisbéri apától, tiszta vérű lipicai anyától származik. Jani bácsi szőrén kezdte, angol stílusban folytatta, ma westernnyeregben űzi hobbiját. Azt mondja, olyan, mintha fotelben ülne. Ez nem utolsó szempont, hiszen az utóbbi négy évben igencsak gyűltek a kilométerek a különféle lovas seregszemléken. A szezon a Tavaszi hadjárat emléktúrával kezdődik áprilisban, utána jön a Nyeregszemle, majd Hortobágy. A következő alkalom augusztus közepén lesz, Bugacra mennek az Ősök napjára. A hagyományőrző programokon Jani bácsi rackabőrt terít a westernnyeregre, felölti a betyár- vagy éppen csikósruháját, és ott nyargalászik a fiatalok között. Azt mondja, imádja ezeket a találkozókat, ahogy ő fogalmaz, szeret villogni, szereti, ha dicsérik a lovát. Nem riad vissza a kihívásoktól, tavalyelőtt, 69 évesen elindult a sprintversenyen a Madocsai Betyárnapon. Jani bácsi azt mondja, az egészsége rendben van, gyógyszert nem szed, csak tökmagolajat. Azt is azért, mert néhány éve prosztatarákot diagnosztizáltak nála. 45 sugarat kapott, közben – mint Erzsi nénivel mesélik – szabadságot kért, hogy mehessen Hortobágyra.

Bár a nappaliban ülünk, beszélgetésünket nyerítés szakítja meg. Mielőtt magamnak kellene megfejteni a rejtélyt, a paksi betyár mobiltelefonjáért nyúl, ami „lóhangon” jelzi gazdájának, hogy keresik.
Búcsúzás előtt még a terveiről faggatom. Azt mondja, amíg tud, szeretne ott lenni minden lovas seregszemlén. Ameddig képes rá, lovagolni akar, mert úgy gondolja, az élethez hozzátartozik. Bizonyára lehet élni lovaglás nélkül, hiszen sokan élnek úgy, de ő még nem próbálta és nem is akarja.