Iránytű Díjat kapott a paksi mentőtiszt

Szakmailag és emberileg is példaképül szolgálhat Agócs András, ezért kapta meg az Országos Mentőszolgálat beszédes elnevezésű Iránytű Díját, amit a Parlamentben vett át. Hivatástudata, tudásvágya és fáradhatatlansága – úgy tűnik – határtalan. Amellett, hogy az Országos Mentőszolgálat paksi állomásán mentőtisztként szolgál, ugyanebben a minőségben dolgozik az Atomerőmű mentőszolgálatánál, rendre részt vesz képzéseken oktatóként, óraadó tanárként az egészségügyi szakképző is számíthatott rá, de önmagát is folyamatosan képezi, amiről a mentőállomás apró helyiségének íróasztalán található jegyzetek is árulkodnak. Most éppen a gyermekellátás terén mélyíti tudását. Az egészségügyi szakközépiskolában szerzett általános ápoló és asszisztensi képesítése mellé munka mellett szerezte meg a mentőszakápolói végzettséget, majd a felvételihez szükséges szakmai gyakorlat birtokában jelentkezett a Hajnal Imre Egészségtudományi Egyetem Egészségügyi Főiskolai Karára. 1996-tól dolgozik mentőtisztként. Egy évvel később visszaült az iskolapadba, hogy előbb ugyanitt egészségügyi menedzser, később Pécsett egészségtantanári képesítést szerezzen. És, ami a legmeglepőbb, hogy lendülete nem törik, nem látszik fáradtnak. Kézenfekvő volt, hogy ennek titkáról faggassuk. – Ehhez az kell, hogy egy nap 48 órából álljon – fogta először tréfára, azt is hozzáfűzve, hogy hasznos, ha az ember nem alszik. A tréfát félretéve elmondta, tényleg nagyon jól bírja alvás nélkül vagy néhány órányi pihenéssel, de elengedhetetlen a folyamatos edzés, mind a testi, mind a szellemi. Ez utóbbit jelenti a folyamatos tanulás, az előbbit a futás, úszás, kerékpározás. A mozgásban partnerei is vannak, hol ötéves kisfia, hol a kollégák, akikkel most éppen az Ultrabalatonra készülnek, az előző hétvégén pedig a bonyhádi mentőállomásért futottak.

Andrásnak olyannyira lételeme a munka, hogy már most aggódik, mi lesz, ha nyugdíjba vonul, ő ugyanis még 25 év múlva is szeretne dolgozni. Pedig nem titkolja, fizikailag és pszichikailag sem könnyű a mentőszolgálatnál dolgozók élete. Mindig, minden időben ugrásra készen kell lenni és a szolgálat utolsó perceiben is tudásuk legjavát kell adni. Mindezt persze nem csak egy fűtött szobában, hanem fagyban, az árok partján is. Ami nehéz, az a bizonytalanság, soha nem tudni, mi várja őket a helyszínen. Ahhoz, hogy ne égjenek ki, a hivatás szeretete mellett „otthon kell hagyniuk” az érzelmeiket, és csak arra szabad koncentrálniuk, hogy a legjobb ellátást nyújtsák.

Hiába telt el harminc év azóta, hogy elkötelezte magát, láthatóan ma is imádja hivatását Agócs András. – Én ebbe születtem bele – magyarázza. Édesapja évtizedeken át volt a paksi mentőállomáson gépkocsivezető. Annak ellenére, hogy szinte kivételes alkalomnak számít, ha otthon alszik, ötéves kisfia is e pálya felé kacsintgat. András azt mondja, bajtársai mellett megértő, biztos hátteret adó társa, családja érdeme is, hogy megkaphatta az Iránytű Díjat.