Sok baráttal gazdagodtak Pakson

Egy thaiföldi és egy olasz lány tanul huzamosabb ideje a Paksi Vak Bottyán Gimnáziumban. Mindketten ugyanannál a befogadó családnál élnek immár hónapok óta. Az ebből az alkalomból megbeszélt interjúra kicsit korábban érkezünk, házigazdánk pedig pár percet késve, így kicsit félszegen ugyan, de szóba elegyedünk a két ifjú hölggyel. Niki elárulja, hogy a listájára, amikor az AFS szervezethez cserediáknak jelentkezett, az USA-t írta elsőnek, majd Magyarországot, mert sok fotót látott Budapestről, s csodálatosnak találta. Eddig jutunk a történetben, amikor sugárzó mosollyal megérkezik Laczi Erzsébet. A lányokat öleléssel, két-két puszival köszönti, minket beljebb tessékel, majd kisebb hezitálás után a nappaliban ülünk le. – Szoktunk itt ülni együtt, és nézzük a tévét – mondja, majd csibészes mosollyal hozzáteszi: – Csak nem kapcsoljuk be – Ehelyett beszélgetnek, sokat nevetnek. A társalgás angolul és magyarul folyik. Niki, azaz Nichathorn Sunthornvon, azt mondja, szinte mindent ért, de a nyelvtan kifejezetten nehéz számára. Hősiesen magyarul kezdi a választ minden kérdésre, majd bájos mosollyal angolra vált, ha úgy érzi, hogy úgy pontosabban meg tudja fogalmazni mondanivalóját. A Niki nevet már itt kapta Pakson, ahova az elmúlt év augusztusában érkezett. Magyarul egyébként számolni tanult először. Anyától. Mielőtt gondolkodóba esnék, hogy édesanyjáról van-e szó, a másik lány szavaiból kétséget kizáróan kiderül, Erzsébetet tisztelik meg ezzel a megszólítással.

Noémi, azaz Noemi Maria di Guglielmo december 10-én csatlakozott a családhoz, amelyet Erzsébet két gyermekével Dalida és Romeo di Profióval alkot. Ők interjúnk idején igazoltan vannak távol: egyikük osztálykiránduláson, másikuk középiskolában, Pécsett. Ők apai ágon olasz származásúak, és éppen ez volt az oka annak, hogy a múlt év augusztusában eredetileg nem Noémit választották. Miután ő szintén olasz, Erzsébet úgy gondolta, ha otthon olaszul beszélgetnének, gátolnák a kislányt a nyelvtanulásban, pedig a cserediákprogram egyik célja éppen ez. A sors azonban, ha némi késéssel is, de összehozta őket. Az ötlet, hogy fogadjanak cserediákot, Dalidától származik, aki – miután bátyja már középiskolába jár – testvérhiányban szenvedett. Ezt gondolták orvosolni azzal, hogy bekapcsolódtak az interneten felkutatott AFS-programba.

– Az első időszakban minden nagyon nehéz volt – árulja el Niki, aki egészen más világból, más kultúrából érkezett. A thai emberek sokkal távolságtartóbbak, így eleinte ő sem tudott mit kezdeni a puszival, öleléssel. És miután egyke, a testvérséggel sem. Ma már a többiek által is igazoltan kiváló testvér. Anya, aki egyben a családfenntartó is, az elején tisztázta, hogy munkája mellett nincs ideje sem a saját, sem a náluk vendégeskedő gyerekeket kényeztetni, tehát mindenki takarít, mosogat, ha kell, mos vagy tereget, gondoskodik az ebédjéről. Ők ezt nem veszik zokon, sőt Noémi szerint ez kifejezetten hasznos, hiszen később szükségük lesz ezekre a tapasztalatokra.

Ahogyan a lányokkal, úgy velünk szemben is az egyenes beszéd híve Erzsébet, amikor elárulja, hogy természetesen voltak, vannak nehézségek, mélypontok, hiszen a nap 24 órájában, a hét minden napján együtt kell élniük, s nincs olyan, hogy „én nem ilyen babaruhát akartam”. Illetve, ha nem is náluk, de mégis volt ilyen eset. Noémi egy másik családnál kezdte magyarországi tartózkodását, s a 18. születésnapjára egy tortát kapott és útilaput a talpára. Így lett ő is a Pál utcai nagy, nemzetközi család tagja. Új befogadó családja kárpótolta az első hónapok okozta csalódásért, amiről annyit mond, hogy nem törődtek vele, szinte nem szóltak hozzá. Paksi családja gondoskodott arról, hogy a felnőtté válást ne ilyen kudarccal, hanem úgy ünnepelje, ahogy illik. Fergeteges bulit rendeztek. Ez nem számít ritkaságnak náluk, megesett, hogy öt kiló lisztből sütöttek bejglit, mint ahogyan az sem különleges, hogy beülnek az autóba öten és kirándulni indulnak. Jártak már a Balatonnál, Kecskeméten, Budapesten, sőt Erdélyben és Prágában is. Egymásnak adva a szót a mohácsi busójáráson történteket idézik fel, amikor a nagy tömegben elveszítették egymást és lemerült a lányok telefonja. Niki megkerült, miután Erzsébet fogta magát, felment a színpadra, kerített egy mikrofont, úgy hívta a lányokat. Noémit viszont – mivel családját nem találták – a rendezvényen szintén ott lévő AFS-esek magukkal vitték Pécsre, így oda kellett utánamenni. Nagy kaland volt, mondják a mohácsi esetre. S abban is egyetértenek, hogy az egész program, a több hónapig tartó együttélés szintén nagy kaland, komoly tapasztalat. Volt. Július 10-én ugyanis eljön a búcsú ideje, hazautaznak a lányok.

Nagyon jól éreztük magunkat Pakson, rengeteg jó, barátságos embert ismertünk meg, mondják, Erzsébet pedig hozzáteszi: hálás a gimnáziumnak a türelemért, a lehetőségért, hogy a lányok ott tanulhattak. Örömmel konstatálja, hogy saját gyerekei részéről soha nem tapasztalt féltékenységet. – Sokat tanultak, de mi is. Egymástól – összegzi. Mindhárman biztosak benne, hogy tartani fogják a kapcsolatot, találkoznak még, mert ezeket a hónapokat nem lehet csak úgy elfelejteni.