Szakmájuk mesterei lettek

Az Atomerőmű étterem három, az Erzsébet Nagy Szálloda két munkatársa is sikeres mestervizsgát tett a Tolna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara által szervezett képzés keretében.

Szeip Ádám, aki kimagasló eredményt ért el a vizsgán, mindig is szeretett volna mesterré válni, ez – mint mondta – rangot, presztízst jelent, illetve elengedhetetlen ahhoz, hogy tanulók gyakorlati képzésében részt vegyen. Pályaválasztáskor édesapja ösztönzésére végiggondolta, mi is áll közel hozzá. Azt, hogy műszaki területre menjen, hamar elvetette. Tudatosult benne, hogy valójában 4-5 éves kora óta szívesen sertepertélt édesanyja, nagymamája mellett a konyhában, így került a szekszárdi vendéglátóipariba. Míg általános iskolában nem volt jó tanuló, addig a szakácsiskolában osztályelső volt. Az iskola elvégzése után a szakmára jellemző „vándorcirkusz” következett: Bikács, Bikal, az Alföld és a Fabro Pincészet után két éve került az Erzsébet Nagy Szállodába, ahol színvonalas környezetben, fiatal, szakképzett kollégákkal dolgozhat együtt. Mivel a magyaros ételeket szereti, a vizsgán is ezt választotta. Otthon is a hagyományos konyha híve, szeret enni, de nem ő főz, sőt mi több, igazából nem szívesen áll a tűzhely mellé, mert minden más, mint a munkahelyén. Azt viszont nagyra értékeli, ha valaki rendszeresen főz, és azzal becsüli meg, hogy nem kritizál, nem válogat. Kedvence a rakott krumpli. Szabadidejét a család tölti ki, de szívesen forgatja a szakirodalmat, vesz részt gasztronómiai programokon, szakácsversenyeken.

Futó László többé-kevésbé dacból lett felszolgáló. Volt a családban szakmabeli, aki óva intette ettől, mondván, hogy akkor kell dolgozni, amikor más pihen, más ünnepel. Ez valóban így van, de ő ezt pozitívumként éli meg, mert így, ha jobbára észrevétlenül is, de részese lehet mások jeles eseményeinek, ünnepeinek.

Gyakorlati helyén, Szekszárdon, a Szász sörözőben nem fogadta el a felkínált állást, inkább leérettségizett a paksi gimnáziumban, majd Gyöngyösön, a Károly Róbert Főiskolán tanult vendéglátó szakmenedzsernek, de a diplomához hiányzott a nyelvvizsga. Nem titkolja, magától nem biztos, hogy rávette volna magát a mestervizsgára, nagy segítség volt, hogy a cég biztosított időt a felkészülésre. Az Erzsébet Nagy Szállodában egyébként régi bútordarabnak számít, nyitástól ott dolgozik. Mint mondta, idővel szeretne elkerülni a placcról, de a vendéglátásban maradni. Az, hogy most három tanulóval foglalkozik, komoly kihívás, hiszen úgy kell őket megtanítani a szakmára, az életre, hogy gyakorlati oktatóként valójában sem szankcionálni, sem motiválni nem tud.

Petrikné Kónya Magdolna szakácsként, Pis­kol­thy-Fehér Tünde és Papp-Müller Adrienn cukrászként dolgozik az erőmű konyhán.

– Mindent szeretek, csak a minyont nem – árulta el Tünde, aki számára nem volt kétséges a pályaválasztás, annyira tetszettek neki a sütemények, hogy mindenképpen cukrász akart lenni. – Láttam, hogy milyen szép, de nem gondoltam, hogy ilyen nehéz – árulta el. Ma is sikerélményként éli meg, ha az általa készített süteményt dicsérik. Korábban magánvállalkozásoknál dolgozott, tett egy kitérőt a kereskedelembe is, de rájött, hogy az nem neki való. A cukrászat viszont, úgy tűnik, igen. Egyebek között azért, mert mindig lehet újítani. Mivel januárban jött vissza gyesről, az újdonságok iránti vonzalmát kiélheti. Mint mondta, otthon a házi krémes a kedvenc, de idő hiányában ritkán süt. Magdi szintén cukrásznak készült, de akkoriban nagy volt a túljelentkezés és csak szakácsnak vették fel. Sokáig bánta, de ma már nem vágyik máshova, megszerette hivatását. Néhány évet egy maszek cégnél töltött, majd 2002 táján az erőmű konyháján kezdett dolgozni. Ma már konyhafőnök-helyettes, ami sok felelősséggel jár. – Pörgünk egész nap – jellemzi hétköznapjaikat, amikor 700-750 főre főznek. A rendezvényeket szereti, színt hoznak az életükbe, kimozdulnak, kiélhetik jobban a kreativitásukat. Magdi a magyar konyhát szereti, kedvenc étele a vadas marha, a családjában is ez a sláger. Míg egy cukrász megteheti, hogy nem süt otthon, addig egy szakács nem igazán kerülheti el, hogy otthon is fakanalat ragadjon. Így van ezzel Magdi is, aki nevetve mesélte, hogy édesanyját meg szokta lepni, ha hazaviszi a munkahelyen megszokott „módit”, ami után bizony a konyhában igen nagy a felfordulás. Hiába, kisebb a hely, kisebbek az edények, mint az üzemi konyhán…

Adriennél a favorit a túrógombóc, egyébként pedig inkább a sós süteményeket, a házias, „mamám csinálta” süteményeket szereti, nem a habos-babos „cukrászsütiket”. Pályaválasztása során se családi tradíció, se elhivatottság nem diktálta, hogy a vendéglátásban keressen boldogulást. Sőt mi több, a szépségiparba készült. Szülei javasolták, hogy válassza a cukrászatot, mert szép szakma. Ezt ma már ő is így gondolja. Nemcsak szereti, érti is a szakmáját, úgy tűnik, van érzéke hozzá. Azt is elmondta, hogy fontos számára a visszajelzés, örömmel veszi a dicséretet, már csak azért is, mert a sikerhez ebben a szakmában is sok kudarcon keresztül vezet az út. Érdekes, de főként otthon fordul elő, hogy félresikerül valami, amihez úgy fog hozzá, hogy ezt most „pikk-pakk megcsinálom”. Máig egyetlen munkahelye az erőmű konyhája, itt volt tanuló is. Nem is vágyik máshová, mint mondta: ebben a szakmában gyerek mellett ideális.