Harmincöt éve termel áramot az atomerőmű 1. blokkja

„Áramot termel a Paksi Atomerőmű” – közölte címlapján lapzárta utáni hírként 1982. december 28-án a Tolna Megyei Népújság. A megye lakói alig néhány órával azt követően értesültek a hírről, mint az megtörtént, hiszen Bajsz József ügyeletes mérnök 0 óra 10 perckor jelentette, hogy Megvan! Egy nappal később terjedelmes anyag jelent meg a megyei lapban ugyanebben a témában.

A Paksi Atomerőmű 1. blokkját 35 esztendeje kapcsolták rá az ország villamos hálózatára. Az erről hírt adó megyei lapba, s annak másnapi számába, amelyben részletes helyszíni riportban számolt be Hazafi József a történelmi, de legalábbis ipar történeti pillanatról, Kováts Balázs jóvoltából lapozhattunk bele.

Bár Kováts Balázs – ahogy fogalmazott – passzív résztvevője volt annak, amikor sikeresen rákapcsolták az országos villamos hálózatra az egyes blokk kettes számú generátorát, mégis élénken emlékszik a történtekre. Azt mondta, mindenki szeretett volna jelen lenni a pillanatnál, legalább százan tolongtak a vezénylőteremben, ahol egy normál hétköznapon négyen dolgoznak.

Kováts Balázs akkoriban tudományos indításvezető helyettesként dolgozott, de nem az ő műszakjában került sor a párhuzamos kapcsolásra, mégis mindent elkövetett, hogy ott lehessen. – Időben foglaltam helyet magamnak egy körülbelül 180 centiméter magas iratszekrény tetején – mesélte. Remek hely volt, mindent lehetett látni, hallani. Ott volt egy sor állami vezető, két szovjet miniszter-helyettes, az erőmű vezetői élükön Pónya Józseffel.

Sokan már nincsenek a Paksi Atomerőmű kötelékében, nyugdíjas éveiket élik, vagy már nincsenek közöttünk. Az akkori ügyeletes mérnök viszont, aki az atomerőműves szleng szerint Isten után az első az erőműben, még ma is az MVM Paksi Atomerőmű Zrt. munkatársa. Bajsz József volt az, aki előbb engedélyt kért a csatlakozásra, majd 1982. december 28-án 0 óra 13 perckor bejelentette, hogy megtörtént.

Az éjszakás műszakba érkezvén abban a hitben voltak, hogy már nem vár rájuk ilyen feladat, hiszen délutánra tervezték a párhuzamos kapcsolást. Azonban kisebb problémák adódtak, így maradt az éjszakásokra, ami Bajsz József emlékei szerint komoly csalódást jelentett a délutános ügyeletes mérnök, Faragó Péter számára.

Bajsz József nem érezte akkor, hogy történelmi pillanat részese, sőt azt sem, hogy a szokásostól eltérő lenne a feladat. A stressz sem volt különleges, hiszen hónapok óta zajlott az atomerőmű bonyolult rendszerének összehangolása. A feladatra koncentráltak, azon dolgoztak, hogy biztosítsák a rendszerek működését, teremtsék meg a feltételeket a párhuzamos kapcsoláshoz. Próbákat kellett elvégezni, azok előhoztak kisebb problémákat, azokat meg kellett oldani.

– Mindig csak a következő lépést láttuk magunk előtt. Mi ott a műszakban, a vezénylőben nem is tudtuk felmérni, hogy mit jelent ez az esemény, s különösen azt nem, hogy mit fog jelenteni 30-35 év távlatából – elevenítette fel.

Kováts Balázs beszélt arról, hogy az erőműben és a kormányzatban komoly várakozás előzte meg az országos hálózatra kapcsolást, de a városban nem lehetett ezt érzékelni. Egyebek között azért sem, mert abban az évben már „minden napra jutott valami különlegesség, egy sarokpont”. – Nagyszerű öröm volt, amikor megtörtént. Én is lemásztam a szekrény tetejéről, hatalmas ölelkezés volt, a siker összehozta a csapatot – idézte fel a 35 éve történteket Kováts Balázs.

Habár, mint tudományos indításvezető helyettesként ott volt kettes blokk párhuzamos kapcsolásánál, s talán a másik kettőnél is, azok emléke már megkopott. – Végig csináltuk ugyanezt, biztos, hogy ott voltam a vezénylőben, de nincs róla különleges emlékem – jegyezte meg Kováts Balázs. Igaz, mint hozzátette, addigra nagy rutinra tettek szert, mert az egyes blokkon rengeteg próbát kellett elvégezni, addig, amíg „üzemi géppé” nyilvánították. Erre 1983 novemberében került sor.