Fedél alatt tölthették a hideg éjszakákat a paksi hajléktalanok

Tekintetüket a tévékészülékre szegezve öten ülnek a paksi önkormányzat Síp utcai hajléktalan nappali melegedőjében a Paksi Hírnök stábjának látogatásakor. Az éjszakát tizenegyen töltötték a padlóra fektetett matracokon. A március eleji kemény tél számlájára írható a „nagyüzem”, az, hogy a kemény fiúk is beadták a derekukat és beköltöztek, hacsak néhány napra is.

Nemcsak a nagy létszám, hanem a békés, sőt idilli hangulat sem mindennapos. Borbás Lászlótól, az intézményt fenntartó Paks Kistérségi Szociális Központ igazgatójától tudjuk meg, hogy minap kénytelenek voltak retorzióval megtorolni a rendbontásokat. Nyíltan beszél róla, hogy a konfliktusok az italból, egyéb szerek használatából adódnak.

Örök dilemma, hogy meg lehet-e tenni azt, hogy nem engedik be azokat a házirend ellen súlyosan vétőket, a mások nyugalmát zavarókat, vagy éppen a dolgozókat fenyegetőket olyan intézménybe, ami éppen arra jött létre, hogy utolsó menedék legyen. Alacsonyküszöbű ellátásról van szó, ahol alapfeladat az életet veszélyeztető helyzetek elhárítása.

Nehéz motiválni a „lakókat”, hiszen legtöbbjük inkább az utcát, vele együtt a szabadságot választja, nem pedig a kötöttségekkel járó hajléktalan melegedőt. A mostani hideg, és a minap történt kitiltás azonban kicsit megregulázta a csapatot. Egybehangzóan mondják, hogy nincs italozás, mert különben ebben a hidegben irány megint az utca…

A paksi hajléktalan szálló bezárása és némi útkeresés után tavaly ősz óta fogadja a fedél nélkülieket a Síp utcában egy nappali melegedő. – Ez soha nem lesz átmeneti szálló, itt soha nem lesznek ágyak – mutat körbe Borbás László. Amit adni tudnak, matrac vagy éppen egy karosszék, ahol álomra hajthatják a fejüket.

Az épületnek azon a társalgón kívül, ahol beszélgetni, tévézni tudnak, egy apró irodája, két mosdója és egy konyhája van. Éjszakára a társalgóba fektetik le a matracokat, illetve a szépen felújított ház mögött, az udvarban elhelyezett fűthető konténerben.

Némi bizalmatlanság után mindenkinek megered a nyelve, megelevenedik az élettörténete. Kiderül, hogy mindenkit ért valami sorscsapás, de az is felsejlik, hogy ha lenne is más út, ezek az emberek mégis a maguk választotta rögös úton akarnak maradni.

Kovács Hajnalka 48 éves, 32 éve él együtt párjával, Géczi Istvánnal, nyolc gyerekük született, a legkisebb február 12-én töltötte a 18-at. Vidéken élnek, ki erre, ki arra. Hat vagy hét éve leégett a házuk a Vácikában, Hajnalka élettársa szerzett egy lakókocsit, amiben a Duna-parton laktak, amíg az is kigyulladt. Egyikük sem dolgozik. Hogy Hajnalka miért nem, az nem derül ki. Párja most azért nem, mert kórházban volt, elfagyott a lába. Maradhatott volna még, de hazajött, nem igazán tűri a kötöttségeket. Saját bevallása szerint, hirtelen a természete.

– Most nincs egyikünknek se jövedelme, de jövő hónaptól kapom a szociálist – mondja az asszony. Hogy mégis miből jut ételre, italra? Guberálásból. Ha napi 2000 forint összejön, az már jó, abból futja kávéra, dohányra, a hozzávaló hüvelyre… Ezekről egyikük se tudna lemondani. Ennivalót kapnak innen-onnan, járnak a Segítők házába, a Katolikus Karitászhoz, segítenek az emberek is, egy fiatal házaspár például karácsonyra vett nekik két vadonatúj paplant.

Utcán, padon tölti az éjszakákat Kecskeméti Iván is, ha nincs ilyen farkasordító hideg. 33 éve él Pakson, másfél éve az utcán. Elvált a feleségétől, azóta nincs otthona, munkája is csak ritkán, mert – mint mondja – epilepsziás, azt pedig be kell írni a felvételnél, de nem jó ajánlólevél. Egy fia, egy lánya, tizenegy unokája van, ők élik a saját életüket, nem szívesen lenne terhükre.

Hogy van-e innen kiút? – Reméljük – reagál Hajnalka vélhetően nem meggyőződésből. Iván viszont eltökélt. Azt mondja, mindenkinek saját érdeke, hogy tegyen a továbblépésért. A csőszerelő végzettségű férfi átmenetinek tekinti ezt az állapotot.

– Nekem abszolút nincs semmilyen tervem – kapcsolódik be a beszélgetésbe Sárközi János, aki két éve hajléktalan. Háromszor volt nős, az első feleségétől elvált, ott lett két gyerek, akikről azt sem tudja, hol vannak. – Egy kihalt mellőlem – folytatja a sort. Az végül nem derül ki, mi lett a harmadik asszonnyal. János a nevelt lányával Nagydorogra költözött, de nem tetszett neki a vő viselkedése, továbbállt Paksra, hol egy unokaöccse lakik.

– Lerobbantam, nem tudtam tolni a babakocsit, azzal járok guberálni. Csak biciklivel tudok közlekedni, úgy fáj a lábam – meséli tovább. Rokkantnyugdíjat kap, ételhez is hozzájut itt-ott, egyébkor a „természet lágy ölén” éjszakázik. Legtöbbször Ivánnal jár, meg Fricivel, akit –á mint magyarázatul hozzáteszi – elütött a vonat. – Sokszor feljövök a hegyre, ételt hoznak, kirakják a kuka tetejére, amit nekem szánnak – meséli. Egy Borbás Lászlóval folytatott rövid párbeszédből kiviláglik, legutóbb ő volt a rendbontó. – Elvesztettem a fonalat. Éppen a születésnapomon – mondja.

Most egybehangzóan mondják, nincs pia, mert akkor nem lehet bent maradni a melegben. Azt, hogy az extrém hideg miatt 24 órában nyitva van a melegedő, mindenki jónak tartja. Egyébként reggel bezár a ház, csak délután kettőkor lehet visszamenni. Az, hogy nappali ellátóként éjszaka is befogadja a hajléktalanokat pluszszolgáltatás, amit a jövőben is biztosítani fog az intézmény – tájékoztat az igazgató.

– Tegnap jöttem be egy pár napra, még a bor is megfagyott, mínusz 22 fok volt. Kijöttek a rendőrök, azt mondták, feltétlenül költözzek be – erről már Bodnár Gyula mesél. Miskolcról Kecskemétre ment esztergálni, onnan egy német családhoz lovásznak. Tanyáról tanyára járt, mígnem Pakson kötött ki. Nádazott, de nem tud felmenni a tetőre, combnyaktörése volt. Most kukázik, de igen fájlalja, hogy a papír ára felére esett, mert így nehezen jön össze a napi 1500 forint. Márpedig ennyi kell a cigire, meg a napi két liter borra. – Pár napot bent leszek, azt’ megyek vissza a vackomba – fűzi hozzá. A Duna-parton, a víztoronynál van, harminc méter mélyen a föld alatt. Van öt macskája, meg egy zsák plüss macija. – Én vagyok az, aki húzza a kocsit, a plüssmacikkal – árulja el szinte büszkén.

Kihasználva a találkozás lehetőségét, ki négyszemközti beszélgetést kér Borbás Lászlótól, ki javaslattal él: lehessen a jövőben főzni. Az igazgató nem zárkózik el. Azt mondja, most szokják egymást. Próbálkoznak lakógyűlések szervezésével, azzal, hogy közösen alakítsák ki az életkörülményeket. Fontos, hogy tisztaság legyen, rendezett körülmények között tölthessék az idejüket az otthontalanok.

A közvetlen találkozás jó alkalom arra, hogy belecsempésszék az ellátásba a szociális munkát, ha valaki meg akar kapaszkodni, segítenek munkát szerezni, egészségügyi ellátáshoz jutni, szükség esetén bentlakásos intézménybe irányítani, közösséget kovácsolni.

Az ellátóban négyen dolgoznak, és bár nem előírás, mindannyian szakirányú diplomával rendelkeznek. Az ott jártunkkor szolgálatban lévő Ádám Edit azt mondta, nem könnyű ez a munka, elsősorban lelkileg megterhelő, de segít az ember értékrendjét helyre tenni. Viszonyítást ad a saját sorsának megítéléséhez és segít a földön maradni.