Major György kovácsmester emlékezetére

Húsz éve hunyt el Major György paksi kovácsmester. Unokája emlékezik rá, idézi fel nagypapája életútját, egyben kéri a paksi lakosság segítségét kutatásához.

Major György 1920. november 13-án született Major Mihály és Görbe Erzsébet házasságából sokgyermekes uradalmi béres családba a Bátaszék melletti Betekintspusztán. A családi emlékezet szerint a kovácsolással édesapja foglalkozása révén ismerkedett meg, tudását kamaszkorától a környékbeli puszták és városok mestereinél gyarapította. Életpályáján a magyar társadalom – a mi generációnk számára szinte elképzelhetetlen léptékű – fordulatai követhetők nyomon: cselédszálláson felnőtt pusztai gyermekből saját lakással rendelkező városi polgár lett, akinek lépést kellett tartania a fémmegmunkálás újításaival is. Éppen azon a – községből várossá nőtt – településen tapasztalta meg az életmódban történt változásokat, ahol az atomerőművet később felépítették, és a hozzá kapcsolódó beruházások, városfejlesztések megvalósultak. Ifjúkora a két világháború közötti időszakban telt el. A doni ütközet hazatérő túlélőjeként élete végéig hordozta a háború tragikus élményét, az évfordulóra évről-évre könnyek között emlékezett. A sárközi lakóhelyek előtt Apátipusztán, Zombán és Harcon élt házatlan zsellér és béres Major-elődökhöz hasonlóan maga is sokat költözött a végleges letelepedést megelőzően. Végleges családi fészkét Pakson, a Báthory utcában találta meg, híres műhelyét is ott nyitotta meg, melynek bejárata az Árok utca felé nézett. Posztós Annával kötött házasságot, egy fiú- és két lánygyermekük született. Felesége paksi (Eberling-, Schilinger- és Ausz-elődökkel rendelkező) római katolikus családból származott, akinek édesanyja Kurcz György lányainál, Ilkánál és Flóránál (a Kurcz-kisasszonyok v. -nővérek), később a nagyapám születési helyéhez közeli Nyékipuszta bérlőinél, Zöldéknél szolgált szakácsnőként.

Major György kovácsmesterként lovakat patkolt, szekerek kerekeit ráfolta, megrendelésre kerítéseket, kerti bútorokat, dísztárgyakat kovácsolt és restaurált is. A Tolna Megyei Népújság 1978- ban megjelent riportjában a tavalyelőtt elhunyt Gemenci József megírta, hogy egyszer rugókovács szakismereteit is bizonyíthatta, amikor egy közelben meghibásodott luxusautó futóművét rendbe hozta. Dolgozott például a nagyposta kapuján, a Kishegyi úti áruház és a Dunakömlődi Halászcsárda berendezési, épületgépészeti elemein is. Rendszeres portékái voltak továbbá a különféle alkatrészek, barkácseszközök és a műhely elé kihelyezett mezőgazdasági felszerelések. Nemcsak magának, hanem más mestereknek, például ácsoknak és bognároknak is kovácsolt szerszámokat. A gépészet több területén is jártas, kreatív és szakmájáért őszintén rajongó, a kovácsmesterség jövőjéért aggódó, szenvedélyes szakember volt. Egy régi, de a XX. században is fejlődő, új megoldásokra nyitott hivatás gyakorlójaként – modern szóval: kisiparosként – az akkori termelési kereteknek megfelelően KIOSZ-tag is volt. A Paks és Vidéke ÁFÉSZ lakatosként alkalmazta.

Műhelye a közösségi élet mozgalmas fóruma, találkozások jeles színtere is volt. Amit a Néprajzi Lexikon vonatkozó szócikke ír a kovácsműhelyekről, nagyapáméra is igaz: „sajátos társadalmi funkciót is betöltöttek, hiszen a munkára várakozók s az arra járók találkozóhelyeként, mint a közélet, a közösségi kérdések megbeszélésének helyei, kitüntetett szerepük volt.” Munkája iránti lelkesedéséről, néhány rendhagyó és izgalmas szakmai kihívásáról és bánatáról is őszintén nyilatkozott a Paksi Hírnök számára 1995-ben, halála előtt három évvel: „nem tudom átadni a tudásomat a fiataloknak, pedig azt nem akarom magammal vinni a haragszó után.” 1998. március 8-án hunyt el a szekszárdi kórházban. Feleségével közös sírban a györkönyi evangélikus temetőben nyugszik.

Iparosságának kedves emlékét az általa készített, megmaradt művek őrzik. Unokái iránt érzett szeretetét fémjátékok ajándékozásával is kifejezte. A tárgyak, fényképek, fakuló gyermekkori emlékképek – bár nagyon kedvesek – magukban nem elegendők arra, hogy nagyapám emlékét méltó módon megörökíthessem a közérdeklődés és helytörténet számára. Szülőhelyén, Betekintspusztán ma már csak romok láthatók, az egykori kovácsműhely bejáratát befalazták. Major György azonban számos olyan kovácsolt alkotást készített egyedi megrendelésre, melyek reményeim szerint magántulajdonban ma is megtalálhatók és azonosíthatók a városban.

Mesterségének tárgyi emlékeit szeretném kutatni és rendszerezni, ám az eredményes munka elvégzéséhez – egyelőre – sajnos kevés tárgyi forrás áll a rendelkezésemre. Átfogó levéltári kutatásaim előtt feltárnám, nagyapámnak milyen művei dokumentálhatóak.

Halálának 20. évfordulóján a paksiak segítségét kérem, és várom a lakosok jelentkezését, akik tulajdonukban lévő tárgyról, házukat és udvarukat díszítő kerítésről, rácsról, lámpaoszlopról, kerti bútorról, egyéb használati és dísztárgyról bizonyosan tudják, netán egy gyanúsan szép piszkavasról eszükbe jut, hogy Major György kovácsműhelyében készült és megengedik, hogy lefotózzam. Idézem végül nagyapám szavait, melyeket a Paksi Hírnök előbb idézett ’95-ös száma őrzött meg az utókornak: „Jólesik végigsétálni a városon, sok olyan tárggyal találkozom, amit én csináltam…”

Hádinger-Hidasi Márk
tolgyfamajor@gmail.com