Új sorozat a Paksi Hírnökben – Az eltűnt városkép nyomában

Paks várossá válásának 40. évfordulója alkalmából új sorozat indul a Paksi Hírnökben, a január 25-i számban. Dr. Hanol János a közelmúltban birtokába került különleges képi anyagot mutatja be, amiről a sorozatot bevezető írásában olvashatnak:

Az eltűnt városkép nyomában

Színes diaképeken a paksi főutca építészeti emlékei

A közelmúltban egy tucat diafilmkockát adományozott helytörténeti gyűjteményembe az egykori Paks nagyközség tanácsi vb. titkár, dr. Tarján Balázs özvegye. A diafilmkockák speciális digitalizálása után szembesültem azzal a ténnyel, hogy a várossá válás 40. évfordulóján milyen ritka, hiánypótló és egyedi látószögű városi képanyag került birtokomba.

Dr. Tarján Balázs, a paksi nagyközségi tanács vb. titkára azért költözött Szekszárdról Paksra, mert tanúja és résztvevője akart lenni annak a város- és ipartörténeti folyamatnak, hogy miképpen húz hétmérföldes csizmát a holnapi város. Az atomerőmű kezdeti építkezését azonban 1969 őszén leállították, és majd csak 1973-tól indult újra, amikor az erőmű lakótelepét – elvetve annak szekszárdi megvalósítását – a Kishegyen elkezdték felépíteni. Az építők új városrésze rendelkezett minden olyan kommunális létesítménnyel, szolgáltató üzemmel, amely akkoriban már szerves része volt az ilyen méretű településeknek. A tanácsi vezetés felismerte, hogy a mezővárosi rangját 1871-ben elvesztő nagyközséget elő kell készíteni a várossá alakuláshoz. Ennek központi eleme a közművesítés, utak, járdák, terek építése, valamint a lakás- és intézményhálózat fejlesztése. 1945 és 1970 között nem sokat változott a nagyközség utcaképe, mivel évente mindössze 2-3 új lakás épült, és a főutcán kívül nem sok szilárd burkolatú utcája volt. Így a lakótelepi tervezéssel párhuzamosan elkészült Paks rendezési terve, amelyben megfogalmazódott, hogy a régi történelmi városközpont már kevésbé alkalmas funkciójának betöltésére. Itt csak nagy költséggel lehetett volna épületeket bővíteni vagy újakat építeni. Kedvezőbb megoldásnak kínálkozott, hogy itt inkább a kereskedelmet fejlesszék, és az új közigazgatási, kulturális központ helyét délebbre jelöljék ki, mivel a község súlypontja a konzervgyár bővítése okán már korábban délebbre tolódott. A Béke Szállóra keresztelt Erzsébet Szálló épülete is siralmas állapotban volt, sokan az elkerített, omladozó épület lebontását követelték, és helyén a Vietnámi Barátság térrel együtt a Dunáig nyúló városi zöldövezetet álmodtak. A kérdésben 1970 nyarán állást foglaló megyei tanácsi tervező vállalat és a műemlékvédelmi felügyelőség is levelében megerősítette, hogy az épület a nagy költségű helyreállítás ellenére is feltétlenül fenntartandó műemlék. Szerepét végül emeletén ifjúsági házként, földszintjén vendéglátóhelyként folytatta, melynek felújításában 1972-ben a költségvetési üzem dolgozói mellett nagy értékű társadalmi munkát vállaltak a község fiataljai is.

Az előkerült filmkockák visszarepítenek bennünket az időben 1975-be, amikor az atomerőmű-építés hatására már két és félezerre duzzadó munkáslétszám egyre gyorsuló ütemben kezdte átformálni a Duna-parti település és környéke arculatát. A dinamikus fejlődés korszakát ettől az évtől számítják a város életében, hónapról hónapra változott a 6-os úton járók előtt a látkép, jóformán egy új város nőtt ki a földből a Kishegyen. Rövid kutatás után rábukkantam arra a sajtóhírre, amely beszámol a diafilmek keletkezéséről: „A lebontásra ítélt régi házakat, utcarészeket dr. Tarján Balázs megörökíti az utókor számára: fényképeket és színes diákat készít. A régi – mostani – Paks tekintélyes része eltűnik egy-két évtized alatt, csak a tanácstitkár albuma mutatja majd, milyen is volt egykor a község” – tudósít címlapján a Tolna Megyei Népújság 1975. december 3-i száma.

A fennmaradt színes diaképeken végigbarangolhatunk a régi főutcán, elindulva a Szent István térről, elhaladva a katolikus templom előtt, megcsodálva a Dózsa György úton állott régi épületek bontás előtti vagy bontás közbeni állapotát. Ekkor bontják le a Bazársor és a Deák-ház közötti százéves lakóház- és üzletsort, a Templom tér és a Kossuth Lajos utca közötti magas épületeket, vele szemközt a Duna utca sarki háztömböket. A könyvtár mellett a Birkacsárdával szemben az új postaépület és telefonközpont helyén állott házakat ekkorra már lebontották, a lakóházak fúrt kútjai és pincéi miatt az alapot közel öt méter mélységben kellett három nagy házhelynyi területen kiásni. Kissé távolabb a Táncsics (korábban Báró) utca sarki Kishalász falatozó épületét bontják, szemben a járási rendelőintézet szomszédságában kisajátított házak helyén modern munkásszálló épül (Duna Hotel), amely mellé az ÁFÉSZ nívós vendéglátóegységet is tervezett (Sánc étterem és presszó). Az urbanizáció következő lépcsőfokát jelentette, amikor 1977-ben a főutca rekonstrukciója, szélesítése és vízvezeték-fektetés okán kivágták az utcaképet évtizedekig meghatározó gesztenyefákat.

Ez idő tájt jelent meg Paks Nagyközség Monográfiája, amelynek utószavában dr. Tarján Balázs ezt írja: „Közhely, hogy felgyorsult világunkban ma egy év alatt több változás történik, mint azelőtt évtizedek vagy évszázadok alatt. Ma, a könyv megjelenésének idején, Paks országos érdeklődésre tart számot. A televízió «visszaszámlálás» műsora, a sajtó és a rádió rendszeresen tudósít az itt folyó nagy munkáról. (…) 1980-ban a település megnövekedett lakossága a megújhodott, megszépült Paks várja azt a percet, amikor hazánk és megyénk új ipari büszkesége, a paksi atomerőmű első reaktorblokkja áramot ad az országos hálózatba.” (1976. augusztus 12.) A Magyar Közlöny 1978. október 6-i számában jelent meg az Elnöki Tanács 19/1978. számú, várva várt határozata, mely december 31-i határidőig egyes községek, köztük Paks várossá szervezéséről intézkedett.

Mindemellett kezelni kellett azt a szociológiai mélységű konfliktust is, ami abból eredt, hogy az őspaksiak ellenszenvvel nézték, hogy az ő községfejlesztési adójukból minden az újak, ahogy őket nevezték „gyüttmentek” számára épül, s ők továbbra is sáros, termésköves utakon járnak. Az 1980-as évekre ezek az ellenérzések is enyhültek, s Vass György, a városi tanács műszaki osztályának vezetője már 1983 őszén megelégedéssel nyilatkozta a Népszavának, hogy: „Az ellentétek mára elsimultak, s nem véletlenül. Elvégeztük a régi városközpont rekonstrukcióját, kibontva az egytengelyes falu legszebb épületeit a sorból, s szellős, kellemes tereket építve köréjük. (…) Eleve ez volt a célunk, elmosni a régi és az új életforma közötti különbségeket a városépítészet és a fejlesztés eszközeivel.” (Népszava, 1983. október 26., Két településből – egy város, 5. o.) Ennek a folyamatnak mintegy betetőzése volt, amikor 1984 nyarán hosszú várakozás, s egy majd hároméves építőmunka eredményeként beköltözött a Paksi Városi Tanács a Dózsa György út 55-61. szám alatt felépült új közigazgatási központba.

Rácsodálkozva, elámulva nézem a diaképeket, pillanatképek az eltűnő, átalakuló és megújuló Paksról. A fényérzékeny film rögzítette azt a változó építészeti állapotot, ami a ’70-es években a tanácstitkár szeme elé tárult. A képek most előkerülésükkor teljesítik be dr. Tarján Balázs akkori célját: rögzíteni és megmutatni az utókornak, milyen volt a városkép abban a pillanatban, amikor a jelent történelemmé konzerváló fény a filmet érte.

dr. Hanol János

Forrás:
Tolna Megyei Népújság 1975. december 3-i száma
(Fényképre kerül a múlt – Bontások és tervek Pakson, 1. o.)
Paks Nagyközség monográfiája (Dr. Németh Imre – Somogyi György – Dr. Koch József)
Beregnyei Miklós: Újvárosi anziksz, Paks épített környezete 1945–1990, Paks, 2014.
Kernné Magda Irén – Bencze Barnabás – Kövi Gergő: Képeskönyv – A régi Paks, 2013.
Arcanum Digitális Tudástár