Jó napot, mi újság? – Hangyási Eszter

Hosszas unszolásra mondott igent a kérésemre. Ülünk egymás mellett, és én felteszem az első (udvarias) kérdésemet: hogyan is használja a nevét – a telefonomban Hangyási Daróczi Eszter nevet mentettem valamikor. Ahogy mosolyogva válaszol, azonnal megállapítom, hogy ma újra emelkedett napom lesz, olyan ember mellé sodort az Idő, akivel jó lesz beszélgetni. Az úgy van, meséli Eszter, hogy ötvenéves koromban a férjem a nevére vett (a férj, Hangyási László, Magyarország egyik legsikeresebb dzsúdóedzője), és azóta Hangyási Eszter vagyok.

A gyermekkorát Budaörsön élő kislány a fiútestvéreivel és azok barátaival a tanítás után, a nyári szünetekben leginkább az utcán tölti idejét. Katonásdit játszanak, fociznak, mindenféle jó szándékú csibészkedést együtt találnak ki és hajtanak végre. A nyolcadik osztály végére magasra nyúlt kiskamaszra a testnevelő tanára figyel fel, aki a Budapesti Központi Sportiskolába irányítja, ahol Eszter kosárlabdázni kezd. A Bild Katalin edző vezetésével irányított, kinevelt csapatban nem csupán a kosárlabda műhelytitkait sajátítja el – nem középiskolás fokon –, de azok az évek, melyeket az edzője és csapattársai mellett tölt, az egész sorsát meghatározzák. A Testnevelési Főiskolán edző-sportszervező diplomát szerez, tanulmányai alatt az egyik legeredményesebb kosárlabdázóvá válik. Férjét 1976-ban ismeri meg a Stadion Szállóban, ahol mindketten a felkészülési időszakukat töltik: László az 1976-os nyári olimpiára készül, Eszter pedig a női kosárlabda Európa-bajnokságra. 1982-ben kötnek házasságot. A megismerkedés és házasságkötés közötti időszakba két év távkapcsolat ékelődik, amikor Eszter Szekszárdon játszik az NB I.-es csapatban, majd edzői feladatokat vállal az utánpótláscsapatnál. Hosszasan mesél a költözéseikről, boldogan a fiuk, Dávid születéséről, és végül az 1986-os (ma véglegesnek tűnő) letelepedésükről Pakson. (A Hidegvölgyben 1997 óta élnek, a végső otthon megtalálásáig tizennyolcszor költöztek.)

1986-ban nagy reményekkel indul a paksi feladatoknak, mely szerint rá bízzák a női kosárlabdasport alapjainak, szervezetének felépítését, és természetesen a sikeres működtetését. A mai II. Rákóczi iskola elődintézményében tanuló sporttagozatos lányok alkotják, alakítják a csapat nagy részét, majd Eszter „evangelizálni” jár a többi iskolába, csapatot gyűjt maga köré. Daliás idők következnek, eljutnak az országos bajnokságig, ahol – nem csupán legenda – az MTK csapata, amikor szembesül a paksi ellenféllel, levonul a pályáról – veszélyesnek tartják a paksi lányok letámadó védekezését. A ’90-es években Eszter NB II.-ben bajnoki címet szerez a lányokkal – háromszor is.

A keze alatt kinevelt csapatok tagjai a kosárlabda szabályai, a tisztességes, szabálykövető sportolói magatartás elsajátítása mellett általános emberi erkölcsből, kitartásból, együttműködésből is életre szóló leckét kaptak. A magyarországi és európai edzőtáborok, a mérkőzések, az ezekkel együtt megélt közös utazások, a színházi és koncertélmények kifogyhatatlanok, felejthetetlenek. A szigorú, következetes rend, amit Eszter nem csupán a kosárlabdapálya értelmezésében határozott meg, hanem az élet tekintetében is, felnőttként is végigkíséri neveltjei sorsát.

Eszter az egész beszélgetés alatt – talán észre sem vette – a családjával együtt ült nálam. Mintha a férje, a fia, Dávid és az ő szerettei, a felesége és a három kisgyermek itt ültek volna velünk a szobában. Eszter nem képes, nem tud csak önmagáról beszélni, számára a családdal értelmezhető múlt és jelen. Így hát mesélni kezd felnőtt fiukról. A számos paksi lány mellett, akiket „kinevelt”, felcseperedett Dávid is, aki az otthon mellett a dzsúdóteremben és a kosárlabdapályán, ezek szomszédságában töltötte gyermekkorát, és jobban érdekelték a játékai, mint a sport. De sorsát – érdekes módon – nem a szülők akarása, ösztönzése döntötte el, hanem Kovács Antal, aki olimpiai bajnokként tért haza szeretett városába. A tízévesen dzsúdózni kezdő, ma már fogorvosként dolgozó férfi Hódmezővásárhelyen él családjával: a gyerekek dzsúdóznak, Dávid dzsúdótermet bérel és működtet, önerőből neveli a helyi kis sportolókat.

Eszter a beszélgetés alatt többször elérzékenyül, bevallom, én is. Együtt nézzük a születésnapján készült fotókat, boldogan mesél a meglepetésünnepségekről, amelyeket egykori csapattagjai szerveztek. Eszter nem csupán a paksi édesanyákkal, a már felnőtt csapattagokkal tart kapcsolatot, hanem az egykori budapesti barátaival is. És nem csupán az évfordulókon, a születésnapokon. Mégis ezek a legemlékezetesebbek. Hosszan nézegetjük a fényképeket, beszélünk mindenkiről, akivel Eszter együtt dolgozott. Csupa szív, csupa érzékenység van a céltudatos, következetes nő arca mögött. Egy köszöntőszöveget mutat, a „tanítványai” írták neki tavaly, a születésnapjára. Így hangzanak a zárógondolatok: „Kedves Eszti néni! Nem lettünk élsportolók, nevünket nem kiabálták egyetlen kosárlabdaszentélyben sem. De ennél sokkal többet kaptunk. Olyan értékeket, melyek ma is segítenek hivatásunkban, gyermekeink nevelésében, életünk értelmes megélésében. Mi itt, ma este, egyetlen szóval tudjuk ezt meghálálni: Köszönjük. És kívánjuk, hogy jó egészségben, unokái és családja gondtalan szeretetében áldja és éltesse a Jóisten!”

/Tell Edit/