Jó napot, mi újság? – Kern István
Könyök utca 2. A kapu tárva, úgy, ahogy Pista bácsi ígérte, amikor egyeztettük a beszélgetést. Észleli az érkezésem, elém jön, a felesége, Éva néni a konyhában vár. A nappaliba megyünk, Éva néni almával kínál. A lakás otthonos, hatalmas, levegős terek, kényelmes fotelek, és ami a legfontosabb, valahogy tetten érhető a vendéglátók egymás iránti szeretete, tisztelete. Egymást kiegészítve kezdenek mesélni.
Pista bácsi felé fordulok, aki a könyvesszekrény előtt ül, és talán már az első mondatoknál elcsuklik a hangja. Vele tartok a régi Paksra, járjuk az óváros régi utcáit, 1925- ben készült családi képet nézegetünk, Paks még a dunai arcát mutatja – a hatos számú műút még nem választóvonal –, együtt nézzük a nagyszülők vízimalmát, és szinte látni véljük a malomkerekek forgását. „Amikor alszél volt, akkor megfordult a malom, s a nagypapa imádkozott: csak egyszer kerüljön ki innen.” Pista bácsi születését követő télen – 1940-ben – a Szent János utcai házat, ahol született, kis híján elérte a jeges ár, így jobbnak látta a család, ha a Rókus utcába költöznek. Elmesélte, hogy 1944 őszén 13-14 fős orosz flottillás különítmény kötött ki a paksi Duna-parton, és szállást kért a Rókus utcai nagyszülői házban, ahol aztán az asszonyok főztek rájuk, Pista bácsi édesapjának pedig együtt kellett ennie a „vendégekkel”. Egy napon, amikor a kisgyermek Pista bácsi a nagymamájával a Nagy péktől tért haza a keddi kenyérvásárlásból, az utcán elhaladó oroszok, akik málenkij robotra kísérték a vasútállomás felé a paksiakat, lerakatták a kenyeret a földre, és utasították a nagymamát, hogy álljon be a sorba. A kisfiú hazaszaladt, és a náluk lakó oroszok segítségével kimenekítették a nagymamát.
Lassan haladunk a múltidézéssel, elragadtatva hallgatom, ahogy felfeslik a múlt nem csupán minden apró mozzanata, de a pontos dátumok, napszakok. Tarisznyás Györgyi tanárnővel találkozunk az Anna utcai iskolában, ahol Pista bácsi édesapja ablakot javít, majd a dunaföldvári gimnáziumban találjuk magunkat, ahová a kiváló diákot íratják a szülei – orvosnak szánják. Itt ismerkedik meg Éva nénivel, akivel kizárólag udvarias kikérővel és szülői engedéllyel sétálhat a Duna-parton. Érettségi után, amikor Pécsre, az orvosi egyetemre jelentkezik, a paksi pártbizottság az alábbi jellemzést adja róla: „géperőre berendezett asztalosüzemmel és klerikális beállítottsággal rendelkező család gyermeke”. Az egyetemről elutasítják, ezzel a jellemzéssel aztán felesleges a felsőoktatásban próbálkoznia. 1958-ban édesapja tanácsára, aki bölcsen úgy fogalmaz, „enni mégiscsak kell”, Pista bácsi beáll az édesapa asztalosműhelyébe, 1960-ban kézhez kapja asztalossegéd bizonyítványát. Pista bácsi nem röstelli bevallani: az édesapját nagyon szerette, de az asztalosműhely az első időkben távol állt tőle. Nehezen fogadta el a rendszer általi elutasítást az egyetemi tanulmányok nélkül maradt fiatalember. Amikor 1962-ben leszerelt, alig várta, hogy abban az évben, december 29-én feleségül vehesse Éva nénit. A Könyök utcai műhelyben felsikálták a műhelypadlót, nagy lakodalmat csaptak – az asztalra kakas került –, aztán a násznép másnap reggel az éjszaka leesett jeges eső és hideg miatt tükörsima úton csúszott le a buszmegállóig. Pista bácsi meghatódik. Sokadszor a beszélgetésünk alatt, amikor együtt emlegetjük a szüleit, a feleségét. A Családot. A Herendi étkészletet veszi elő a szekrényből, amit nászajándékba kaptak, meg azt meséli, hogy az összetáncolt hétezer-ötszáz forintból tévét vettek. Aztán jöttek a hatvanas évek, napi tíz órát dolgoztak az asztalosműhelyben, amikor 1963-ban a marókés „elkapta” Pista bácsi bal kezén a hüvelykujját, ő felkapta a faforgács közül, és átrohant vele Pongrácz doktor úrhoz, kérte, varrja vissza a helyére, és a doktor úr megtette. Pista bácsi keze a következő év februárjára rendbe jött.
Az erős enyvszagot, ami Pista bácsi ruhájából áradt esténként, kedves szelídséggel tette szóvá Éva néni, ekkor dőlt el, hogy a fiatal férj jelentkezik a soproni Erdészeti és Faipari Egyetemre, ahol 1971-ben kapta meg diplomáját. Hat hosszú éven keresztül napközben dolgozik, esténként tanul, szigorlatokra, vizsgákra készül. A család segíti, amiben tudja, mindenki büszke rá. A paksi KTSZ faipari részlegénél kezd dolgozni, 1977-ben a szövetkezet főmérnöke lesz, akkor az édesapja ipari tanulókat oktat ugyanitt. Amikor a helyi pártbizottság tisztségviselői megkeresik, hiszen egy főmérnöknek mégiscsak párttagnak kellene lennie, így utasítja vissza őket: „apám, anyám vasárnaponként templomba jár, aztán az ő asztaluknál ebédelek a feleségemmel…, legyen elég a szakmai tudásom a pozícióhoz”. 1989-ig marad a KTSZ-nél, majd megalapítja saját faipari vállalkozását, a Ropánt Faipari Kft.-t. Kezdetben gyógyszertári bútorokat gyártanak, majd ajtókat, ablakokat. 2018-ig dolgozik, talán egy éve kezdte meg a pihenést – felesége mellett. A beszélgetés alatt szinte folyamatosan idézi édesapja szavait: „fiam, a hitel a tányérodról eszik”, vagy „a férfi arra való, hogy a családban az anyagi biztonságot fenntartsa, az asszonyé a tűzhely”.
Nem tudok betelni velük, este van, amikor hazaindulok. Ötvennyolc év házasság után türelemmel és szeretettel fordulnak egymás felé, minden perc emlékezés örömöt hozott az estébe. Hálás lehet, aki sok időt tölthet a közelükben.
Tell Edit