Jó napot, mi újság? – Nagyné Tosa Mónika

„Van egy hely a világon, ahol van sok barátom, ez a hely nincs térképre festve. És ha kéred, mondjam el, oda hogy juthatnál el, azt hiszem, önmagadban kell keresned.” A Bojtorján együttes A négyszögletű kerek erdő című dalából idéztem. Merthogy van egy hely a városban, ami olyan speciális térképre van festve, amit csak azok ismernek, ismerhetnek, akiknek ez az egyetlen földrajzi pont, ahol közösségben lehetnek – egymás között. Ez a hely az úgynevezett szociális térképre van festve. A neve: Paks Kistérségi Szociális Központ – Idősek és Fogyatékosok Nappali Ellátása. És akinek ott sok barátja van, az nem más, mint Nagyné Tosa Mónika, a Kereszt utcában működő Idősek Nappali Ellátásának szakmai vezetője, aki szakmai munkájával, odaadásával kifejezetten az idősek és azok hozzátartozóinak életét segíti, támogatja. (Én nem tudom, hogyan lehet napi elgyengülés nélkül gondozni az idejáró ellátottakat. Akárhányszor ott voltam náluk – az intézmény nyitóünnepségén, az ünnepi műsorokon, aztán a kiállításmegnyitókon – nem tudtam és nem is akartam letagadni a meghatódottságomat.) Mónika már a beszélgetés legelején leszögezi, hogy a nagy munkabírású, szakmailag kiválóan felkészült munkatársai nélkül az intézmény működése nem lenne magas színvonalú – értendő ez az idősek klubjára és a fogyatékkal élők ellátására is.

Az Eger melletti Bekölcéről Paksra költöző család cseperedő kislánya már Pakson végzi az általános iskolát, majd a gimnáziumot. Olyan gyermek, aki már az óvodában a segítségre szoruló, magatartászavaros vagy az utcában élő Down-kóros társa segítségére siet, ha bajt észlel. Miután eldönti, hogy mindenképpen a szociális ellátórendszert szeretné erősíteni, a fiatal felnőtt évek sokféle szakmai tanulmánnyal telnek. A szociális asszisztens végzettség, majd a felsőfokú gyógypedagógiai szakképesítés megszerzése után jelentkezik a főiskolára, szociális munkás szakra, majd egyéves németországi, nyelvtanulást segítő kitérő után meg is kezdi felsőfokú tanulmányait, amelyet követően 2004-ben kapja kézhez diplomáját.

Szekszárdon, a Családok Átmeneti Otthonában kezdi meg szolgálatát, ahová a nehéz sorsra jutott, eladósodott családok és egyéb, a családi erőszaknak is kitett, vagy más mentális okokból bajba jutott teljes vagy csonkacsaládok kerülnek. (Mónika Paksról jár Szekszárdra, három műszakban dolgozik – akarása töretlen, elkötelezett híve a szakmájának.) Ezt követően kerül vissza Paksra, az Idősek Otthonába, ahol mentálhigiénés munkatárs lesz. Alapvető feladata az idős lakók mentális segítése lesz: biztos lelki és fizikai háttér biztosítása az idősek számára, az elszigetelődés, a magány érzésének a csökkentése, az alapvető életfunkciók szinten tartása, az időskorúak lelki-szellemi, fizikális fejlesztése. (Mónika közben férjhez megy, családot alapítanak, egy lányuk és egy fiúk születik.) 2010-ben tér vissza kisgyermekei mellől a munkába, s ott folytatja, ahol abbahagyta. Aztán 2014- ben, az akkor nyíló Kereszt utcai ellátóhelyen kezd dolgozni olyan idősek és fogyatékkal élők között, akik a korábbiaknál is fokozottabb figyelmet, és ami nagyon fontos, elszánt szeretetet igényelnek. A telephely másik szakmai vezetőjével, Pekárikné Bíró Mártával segítik egymás munkáját, és olyan önkéntes támogatók közreműködésével, mint a Gutai házaspár, akik irodalmi kört vezetnek, Bencze Judit, aki bibliakört működtet, Kovács Noémi, aki az intézményben táncot oktat és Lampert Marianna, könyvtáros, aki heti rendszerességgel tart felolvasást. (Itt jut eszembe az a gondolat, amit az első bekezdésben a dalszöveg segítségével fogalmaztam meg: ide csak az önmagunkban talált úton lehet kitérőt keresni és találni…) És van napi torna, kézműves-foglalkozás, zenefoglalkozás, kéthetente úszás, nagy séták a városban – nem választható külön az intézmény kétféle funkciója, Mónika is együtt gondolja a működést, a feladatok ellátását, egymás munkájának segítését – a hétköznapokat és az ünnepeket, az örömöket és a bánatokat.

Kérdésem a kiégésről meglepi, és azt mondja, ha újra lenne lehetősége, akkor is ezt az utat választaná, sőt – mondja – néhány napja szerezte meg másoddiplomáját Pécsett, mentálhigiénés és közösségi segítő szakon. Sokáig beszélgetünk még, hiszen név szerint ismerem az intézmény ellátottjait. Minden elismerésem Mónikáé és munkatársaié – én nem lennék képes napi „belehalás” nélkül csinálni azt a Dolgot, amit ők. Amikor búcsúzunk, a következő közös programunkat tervezzük, és azon kapjuk magunkat, hogy az őszi Színes délelőtt elnevezésű rendezvényen járunk, amit Mónikával együtt szervez a Csengey központ. Átbeszéljük, hogy kinek mi lesz a feladata, s a beszélgetés legvégén döbbenünk rá, hogy ezt a délelőttöt évek óta Jantyik Margit konferálta. Idén nagyon hiányzik majd mindenkinek…

Tell Edit