Jó napot, mi újság? – Takács Gyula

A nyolcvanas évek elején, egy Budapesten született kisfiú él a paksi lakótelepen a szüleivel. A lakótelepi óvodába, majd iskolába jár, itt fogalmazódik meg a viszonya az élettel, a világgal. A Kurcsatov utcai játszótér, a II. számú, majd Móra Ferenc Általános Iskola a második otthona. Az ESZI-s középiskolai évek után, amikor technikusi végzettséget szerez, úgy dönt – szülői támogatás mellett –, hogy mégsem a környezetmérnöki szakot választja, sokkal inkább érdekli a történelem. Így lesz belőle az egyetemi évek után történelem szakos bölcsész és középiskolai tanár, európai tanulmányok specializációval. A doktori cím megszerzéséhez különleges, illetve nagyon nehéz témát választ: Az őszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság katonapolitikai kérdései… A doktori cím egyelőre még várat magára, bár a többéves készülés nem veszett kárba – a jó tudás, ha töredékes is, hasznos az élethez.

Szóval Takács Gyula, a fiatal diplomás tíz évvel ezelőtt álláskeresésbe kezd Budapesten, és szerencsés módon a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban találja magát, onnan kerül át Csepelre, a Sétáló utcai könyvtárba. (Hallgatom Gyulát. Nem paksi elődökkel és gyökerekkel rendelkező embert még nem hallottam így beszélni erről a városról. Én is szeretek itt élni, de ahogy Gyula beszél a paksi gyermekkoráról, az apró, számára fontos városi részletekről, az több, mint megejtő. Szinte minden gondolata mögött, amit a múltjáról mesél, ott lapul a hazavágyódás, a család és az otthon iránti végtelen szeretete.) Aztán Kőbánya következik, a Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Ház könyvtára. Gyula közben újra a felsőoktatásban találja magát, könyvtáros szakon. Már-már – az adott pillanatban (jobb híján) a legjobbnak tűnő döntést meghozva – az olvasóból nagybetűs Társsá váló óvónő kedvesével úgy döntenek, hogy Budapesten maradnak, ott kezdenek közös életet, Gyula határozatlan idejű, nyolcórás munkaszerződést ír alá…

Ebben a lélektani pillanatban csörög a telefon, és a paksi városi könyvtár igazgatónője állást kínál a biztonságot kereső, megállapodni vágyó és erős honvággyal küzdő embernek. (Megjegyzem, Gyula közben próbálkozott a hazatéréssel, de nem sikerült munkát találnia Pakson.) A hazavágyás visszahozza őt abba a városba, ahonnan a játszótér, a teniszpálya, a „művházas” táborok emléke olyan erősen él benne, hogy leendő feleségét is meggyőzi arról, hogy a boldoguláshoz, a boldogsághoz éppen elég egy akkora város, mint Paks, ahol erős egymáshoz tartozást jelent a szomszédság, a távoli rokonság. (Gyula olvasószolgálatos lesz, és helytörténetért felelős szakmai munkatárs. Lakótelepi gyermekként kutatja a város múltját, nem röstell kérdezni, amikor ismeretlen városi tájra bukkan.)

Abban az utcában kezdik meg „új” életüket, amelyikben Gyula felnőtt. A szülők a közelben vannak, a könyvtár éppen megfelelő távolságban. A történelem szakos végzettség segíti a városi tájékozódásban, a tanulásban: vizsgálja a feltárt, de kérdéses források megalapozottságát, hátterét. (Folyamatosan ismétli a mondatot: „jó volt hazajönni”. Hogy ebben a városban meg lehet találni – ha egyénenként is szeretnénk – az építő, otthont adó kapcsolatokat, hogy az intézmények közötti átjárhatóság, a közös feladatvállalások milyen erősen építik a közösséget…)

Gyula az elmúlt öt évben a szakmán belül jól láthatóan, azon túl pedig láthatatlanul, de hatékonyan tette a dolgát. A statisztikák, az adminisztrációs és a szakmához közvetlenül nem tartozó feladatok nehezebben mennek, s egy alkalommal – idén – a városi könyvtár igazgatónője felajánlja neki a II. Rákóczi iskolában a fiókkönyvtár vezetését. Gyula vállalja, már a nyarat tervezi, hogy milyen nagyokat sétálnak majd várandós feleségével a vakáció alatt. Ekkor újabb ajánlattal keresi fel a gyermekáldás előtt álló könyvtárvezető, hogy a következő két évben irányítsa helyette a könyvtárat… Így kerül Takács Gyula – igazgatóhelyettesként – 2019 tavaszán a könyvtár élére. S ahogy mondja: nem könnyű egy jó munkaszervezetből „kilépve” olyan határidőket követelni (kérni!) a munkatársaitól, amit néhány héttel azelőtt még neki is nógatásra sikerült betartani. S nem könnyű vezetői tapasztalat nélkül vezetővé lenni, amikor bizalmi alapon szívesség- és segítségbankból kell kigazdálkodni a napokat, de azt biztosan tudja, hogy a munkatársak eredményeiből építkezik nem csupán a vezető, hanem az egész intézmény és a szakma is…

S hogy mit mond az olvasásról, a könyvekről? Azt, hogy „mindenki és állandóan olvas. A szövegértés, az más kérdés. Meg a gondolkodás az írott szöveggel, az igényes íráshoz és beszédhez való ragaszkodás, az egyéni elvárás”. De ahogy fogalmaz, „a könyv élvezeti cikk, ennélfogva sosem fog, nem tud kikopni a hétköznapi életből, s az írás sem, hiszen szerelmes levelet, naplót kézzel ír az ember, verset meg könyvből olvas…, s hogy a nappalik polcairól sem tűnnek el a könyvek. S persze fontos lenne a válogatás, a választás igényessége – az olvasott és a kimondott szavak tekintetében…, és hogy a család, az iskola tudása és igénye összerakódik a gyerekekben olvasás tekintetében is…” (Nézem, hallgatom Gyulát, egy embernyi jóindulat, nyugodtság, amit látok. A világot nem akarja megváltani, de a szakmáját szenvedélyesen szereti. A szeme sarkában egy újabb érzés árulkodik a jelleméről, amikor a feleségéről, a születendő gyermekéről beszél. Amikor elköszönünk egymástól, már a következő közös feladatunkról beszélünk. Amihez sok könyvet kell vásárolnunk – gyerekeknek…)

Tell Edit