Jó napot, mi újság ? – Schmidt József

Szeretem ezt a várost – ezzel a kijelentéssel csak ismétlem magam. Szeretem a kis utcáit, tereit, épületeit. Mert itt érzem magam biztonságban. Mint a gyerek egy mesekönyv ismerős képei között. Két éve volt, amikor a Gastroblues fesztivál vasárnapján a barátainkkal sétáltunk a szabadtéri koncertekre, s betértünk egy fröccsre a Diófába, a Csidihez… A fröccs hideg volt, a tulajdonos-kiszolgáló kedves. Aztán később, néhány baráti beszélgetés alkalmával olyan őszinte szeretettel beszéltek ismerőseim a Diófa tulajdonosáról, hogy amikor néhány hete egy pékséget találtam az egykori borozó helyén, megkérdeztem tőle: hová lett a Diófa borozó cégér? Már az első történet megejtő, mely szerint a cégért a tragikus sorsú Halász Róbert paksi alkotó tervezte és készítette. Ma már otthon, de büszkén őrzi a tulajdonos. (Ül velem szemben egy férfi. Szelíd, mosolygós, kedves…, egyértelmű, hogy a múlt századból maradt itt.)

A paksi Alvégből való gyerek – ahogy ő mondja – egy szál gatyában éli meg a dunai nyarakat az egykori Tolbuhin utca és a Villany utca közötti, valamiféle legenda folytán Misirézinek nevezett szakaszon. Az édesapa bognár – szekérgyártó, kerékgyártó –, az édesanya háztartásbeli, majd a hetvenes évek derekán kerülnek – mindketten – a „Kishalászba”, a fiatal fiú itt sajátítja el szüleitől a vendéglátás fortélyait. Szóval adott egy nyüzsgő, örökmozgó apa, egy szorgalmas édesanya, akik mellett felcseperedik egy fiúcska, aki testvér nélkül sem magányos, hiszen az Alvég telis-tele van barátokkal. (Hát, igen, az látszik, hogy sok történet hagyott jelet a gyermekkorából, de inkább gondol rájuk, nehezen mesél.) A kereskedelmi szakmunkás bizonyítvány megszerzése után – melyhez a nyolcvanas évek elején az Otthon Áruházban szerez gyakorlatot – a Népbolthoz kerül, később a paksi Halászati Szövetkezet pontyait árulja a lakótelepi buszpályaudvaron, aztán pultos a Kishalász Bisztróban. 1987-ben megnősül, felesége Ágnes is tősgyökeres paksi, három gyermeket nevelnek.

Így ma már, 2019 nyarán családi emlék a Diófa. Az a Diófa, ami közel harminc évvel ezelőtt, a nyitáskor, 1990-ben bisztróként üzemelt. Volt itt hurka, kolbász, babgulyás, pacal… néhány év után szelídült Diófa borozóvá. Az ételszolgáltatás megszűnt, maradt az ital s a szelíd, kedves tulajdonos, aki úgy emlékszik élete legdolgosabb éveire, mint a legjobb dologra, ami megtörténhetett vele. (Szeretem a szakmájukat szenvedélyesen szerető embereket. Akik, ha elfáradnak, akkor is tudják, hogyan tegyék egymásutánba a lábukat, kezüket.) A Diófában lehetett találni iparost, bánatos költőket, alkalmi betérőket és egy két évtizeddel ezelőtt alakult futballcsapatot is, akik helyet követeltek és kaptak a városi bajnokságban, és akik mindig szántak időt a harmadik félidőre – a Diófában.

Egy épület, egy vendéglátóhely arcát minden esetben a tulajdonos, az üzemeltető határozza meg. Az ő személyisége nem választható el sem a működéstől, sem az arculattól. A fiatal Csidi abban a korban tanulta a vendéglátás fortélyait, amikor a vendéglátóhelyen a vendég volt a legfontosabb, amikor nem minősítették azokat, akik munka után betértek egy sörre vagy fröccsre a legközelebbi kocsmába. Amikor az önkiszolgáló helyeken is asztalra tették a rendelést, ha az idő engedte, s még mosolyogtak is mellé, mert az ember jó kedvében volt, amikor feladata, dolga volt, szakmája szerint szolgált. Szóval volt itt a főutcán egy vendéglátós, aki összehozta a mesterembereket a szükségletekkel, aki hitelt módjával adott, aki főzött a vendégeinek, amikor úgy adódott egy-egy alkalom és hangulat, és segített, ahol tudott. Hát, igen. Békebeli hangulat volt a Diófában, ahol a vendég volt a fontos, ahol a közösség volt a legelőbbre való. Az utolsó évek ugyan nem hoztak újulást, de a kerthelyiség, a „diófás érzés” a meccsek után, az állandóság, a szabadra szabott fegyelem biztonságot jelentett jó néhány vendég számára.

Egy nyári vasárnapon búcsúzott vendégeitől a vendéglátós. (Álmai szerint nem adja fel a szakmát, de többet nem beszéltünk e témában.) Hát, csak annyit szerettem volna mondani a fenti történettel, hogy volt egy „békebeli kocsma”, értsük a szót legjobb értelmezési tartományban, ahol a tulajdonos befogadta és – ez nagyon fontos – elfogadta a vendégeit. Aki a közel három évtizednyi működés alatt hétvégeken, ünnepnapokon is nyitva volt, nem feltétlenül a forgalom miatt.
Bár összesen kétszer voltam ott, mégis keresem a reggeli kiflivásárlásnál a Diófát. A cégért. Lassan eltűnik a régi Paks. Nem csupán nosztalgiázom, amikor kijelentem, hogy ezt végtelenül sajnálom. Hiszen helyek, épületek és szellem nélkül lassan eltűnik az egykori városkép s belőle a békebeli jellemek, közöttük Csidi…

Tell Edit