Jó napot, mi újság? – Gutai István

A beszélgetést Pakson kezdjük, de pillanatok alatt Sárpilisen találom magam, István gyermekkorában. Egy ablak mögött állunk, ami a huszadik századi történelemre nyílik, s az elbeszélő mesélni kezdi azt a gyermekkort, ami egy kultúrházi lakásban kezdődött egy földjétől megfosztott édesapa mellett, akinek „tragédiája” nem a parasztság felszámolásával kezdődött, hanem azzal, amikor a szülők nem engedték a népi kollégium kiválasztottjává lenni – bár e tekintetben hiba lenne állást foglalni. Az ötvenes években a tehetséges, szorgalmas édesapa – munka mellett – Dóczi Pityu zenekarában harmonikázik és énekel, s a legenda szerint akkor igazán emelkedett a hangulat, amikor nagybőgőt fog, s a zenélés után vagy alatt meg is forgatja azt. Mindeközben az édesanya a gondnoki feladatokat látja el a kultúrházban, később ingázik Decs és Sárpilis között.

A bohém édesapa és a köztiszteletben álló édesanya mellett éli boldog gyermekkorát a kis István, aki – miközben focizik, tejbe aprított kenyeret reggelizik, és hetente háromszor-négyszer néz filmet a kultúrház mozigépházából – néha megáll az akkor jelenre néző ablak előtt, és a gyermekkori emlékekkel együtt tudatába vési a vonuló történelmet. 1956 októberében Sárközi János barátjával az eperfás úton futnak a vonuló orosz tankok után, majd Gergely Jani bácsi elhurcolását nézi végig ugyanebben az időben – egy Gyóni Géza vers miatt.

Részben osztott iskolában kezdi meg a tanulást az ötvenes évek derekán – az önálló és a főórák kedvére valók az olvasás és a mindennapi foci mellett. Felső tagozatosként aztán Szekszárdra jár zeneiskolába, oroszt tanul, hiszen a bonyhádi gimnáziumba szánják a gondoskodó szülők. A sárpilisi okos, szabadsághoz szokott fiú nem tűri az intézményesített, kordában tartott szabadságot, belső lázadása szakmát tanulni kényszeríti: betűszedő segédlevelet szerez az érettségi után, majd két év múlva felveszik a Szombathelyi Tanítóképző Főiskola népművelő-könyvtár szakára. Az utolsó félévet levelező tagozaton végzi, állást kap ugyanis Celldömölkön, kihelyezett előadó lesz Alsóságon és Izsákfán, ahová Ukrajna gyártmányú kerékpárral jár dolgozni.

Izsákfán is akad egy lyuk, melyen keresztül a történelmet látni. Egy pajta oldalán található, melyet plakát takar ezzel a felirattal: „Virágzó falvak, városok, szocialista ország.” Ezekben az években irodalmi színpadot alakít – nincs egyedül, a főiskolán ismerkedik össze paksi származású feleségével, akivel elválaszthatatlanokká válnak az évek során. A tolnai táj hiánya és a Munkásművelődési Központ épülése hazahozza a fiatalokat, előbb a Pető utcai kultúrházban, majd 1978-ban a lakótelepen állnak a közművelődés szolgálatába, különlegesség, hogy az igazgató ebben az időben egy sárpilisi földi, Bordás István. A nyolcvanas évek közepén, kétéves dunaföldvári kitérő után tér vissza István Paksra, közben az ELTE kiegészítő szakára jár, ahol többek között Bibó István, a Magyar Füzetek, a Beszélő számai segítik a történelemre nyíló – egyre több – ablak kitárását.

Nevéhez fűződik a citeraszakkör, a Truffaut–filmklub, a rock-történeti előadássorozat szervezése, vezetése – felsorolás a teljesség igénye nélkül. István felesége a könyvtár példaértékű vezetése mellett bibliaismereti szabadegyetemet szervez a rendszerváltás éveiben, mely húsz évig működik eredményesen. A házaspár „kulturális központot” épített maga köré a városban, hiszen István a Paksi Hírnök főszerkesztőjeként, majd a Pákolitz István Városi Könyvtár igazgatójaként, felesége, Julika intézményi könyvtár vezetőként folyamatosan jelen voltak a helyi nyilvánosságban.

Hosszan sorolhatnám a „Gutai-féle kulturális központ” erényeit és eredményeit, ma is kézzelfogható, érezhető múltját és jelenét. Ebbe a „kulturális központba” épültek be a sárpilisi, a paksi, az alsósági, az izsákfai, a budapesti (hazai), a kárpátaljai, a felvidéki, a délvidéki, az erdélyi ablakok. Innen valók István könyveinek betűi, itt szedegette, rakosgatta egymásra a múltja rétegrendjeit, innen ad tanácsot, segítséget ma is, ha kérik. Boldog nyugdíjas, szereti a ma már az életkora által határolt szabadságot. Isten éltessen, István!

Tell Edit