Jó napot, mi újság? – Polgár András és Polgár Andrásné

Több mint húsz évvel ezelőtt készült rólam egy fekete-fehér igazolványkép. Édesapám nem sokkal később beletette egy akkoriban divatba jött műanyag kulcstartóba, azóta is használja. A kulcstartó megkopott, de a kép éles maradt. Egy békebeli fényképészműhelyben készült, békebeli körülmények között – a Kishegyi úton. Polgár András és felesége, Marika kezei közül került ki a kép, akik még a huszadik század második felének elején kezdték művelni az akkor még rendhagyó foglalkozásnak számító szakmát. Cseresznyési otthonukban látogatom meg őket. Kávé, sütemény kerül az asztalra, s a házaspár mesélni kezd…

Hatvannégy éve házasok, 1955-ben keltek egybe az egykor tengelici fiatalok, a férj ekkor már végzett fényképész, a Szekszárdi Szolgáltató Szövetkezet munkatársa, a fiatalasszony a Hőgyészi Állami Gazdaság adminisztrátora. Az egykori szövetkezet működési rendje szerint szövetkezeti ügynökök járták a Szekszárd környéki kistelepüléseket, felvették a rendeléseket, majd – általában hétvégeken – a fényképész motorral érkezett, hogy teljesítse a megrendelők kérését. Így készültek a családi- és gyermekképsorozatok, az eseményekhez kötődő korlenyomatok.

A Polgár házaspár 1962-ben kerül Paksra, az Erzsébet Nagy Szállodánál üzemelő Tumpek Mihály-féle fényképészműhelybe, ahol a megözvegyült, „drága emlékű” Mariska néni még hosszú évekig segíti a munkájukat. Az ekkorra kétgyermekes család előbb a Malomhegyen, majd a Duna utcában talál otthonra. A nagy előd fényképészműhelye s a szorgalom szerencsét hoz a házaspárnak. (Nézem őket beszélgetés közben. Inkább bámulom, csodálom őket. Minden mozdulatuk nyugodt, nem vágnak egymás szavába, egyformán emlékeznek mindenre – jóra, kevésbé jóra. Fényképezőgépek kerülnek elő – az elmúlt hatvan évben használt régiek és újkoriak. Megmutatják a működésüket. A szemük csillog. Szépen élik újra a múltat.) A Szent István téri műhely hétköznap és a hétvégeken is nyitva volt, s az éppen arra sétáló paksi polgárok, családok betértek, hogy filmre fényképezzék őket, és egy kétórás Duna-parti séta után már át is vehették az elkészült fényképeket. 1984-ig – több mint húsz éven át – működött a fényképészműhely az óvárosban, majd 1984-től egészen 2000 decemberéig a lakótelepen, a Kishegyi utca deltájában. Megszámlálhatatlan tablókép és tabló, családi fotó került ki a kezeik közül. Néhány üveglap, filmek, diák és fényképek őrzik a múltat a cseresznyési házban, a fiókokban és a padláson. Gondosan dobozokba zárva. A digitális technika térhódítása fogalmazta meg döntésüket a befejezés mellett.

Úgy mesélik, nehezen élték meg a csendes hétköznapokat. A cseresznyési ház, a kert, az állatok hoztak új értelmet az életükbe. (Albumok, fényképek kerülnek elő. Elém tárul egy család múltja minden örömével és bánatával. A XIX. században született ősök vonásait csodálom kiváló minőségű fotókon. A XX. századi vidéki emberek tartásától hatódok meg, egy letűnt kor sejlik át a képeken. A két gyermek, András és Ágnes csecsemő- és kisgyermekkori képeit nézegetjük – könnyek kíséretében. Az elmúlt öt évben készült fotókon egy hely üresen maradt…) A kert gyönyörű. Az idén gazdag szilvatermésből Hoós Laci bácsiékkal üstben főzték be a háziak a szilvalekvárt. A korábban sokféle haszonállat tartása helyett ma már csak csirkék kapirgálnak az udvaron. Az asztalon a múlt képei mellé előkerülnek az unokák és dédunokák fényképei, akiket már a digitális technika örökített meg…

Tell Edit