Jó napot, mi újság? – Fritz József

A nyolcvanas évek elején nagyjából tíz pár lovat használtak fuvarozásra, ugyanennyit mezőgazdasági munkára Pakson. Fritz József kisgyerekként névről ismerte az összeset. Nekik is volt lovuk mindig, ennek ellenére soha nem gondolta, tervezte, hogy egyszer lesz egy lovastanyája, ahova hobbiból járnak lovagolni az emberek. Márpedig az Ürgemező „előszobájában” lévő Pálma Lovastanyára, amit nagyjából 15 éve hozott létre, sokan járnak.

Végzettségét tekintve Fritz József asztalos, de a műhely zártságát egyszerűen nem neki találták ki, így mindössze egy hónapig művelte mesterségét. A fáról ma is tisztelettel, sőt szeretettel beszél, és az otthonukban is lépten-nyomon „tetten érhetők” az eredeti szakmájának kézzel fogható eredményei. Mint elárulja, egy alku eredményeként jelentkezett Biritóra szakmát tanulni. Az egyezséget édesapjával kötötte. A tanulásért cserébe engedélyt kapott arra, hogy lovat vegyen magának.

Eltekintve a már említett egy hónaptól, örök életében állatokkal foglalkozott. Eleinte a hajtás – fuvarozás, földművelés – volt a munka, a lovaglás a kikapcsolódás, ma viszont a fogathajtás a hobbi, amit ugyanolyan intenzitással űz, mint minden mást az életben. – Durván a rabja vagyok. Nekem ez olyan, mint a narkotikum – mondja. Célja a tökéletes harmónia elérése, ami természetesen versenyeredményekben is megtestesül. A fogathajtók többsége éveken át ugyanazokkal a lovakkal áll rajthoz. Nem úgy ő. Ha látja – márpedig ehhez igazán jó szeme van –, hogy valamelyik lóból nem tud többet kihozni, másikkal kezd edzeni. Dacára a folyamatos váltásoknak, mindig az élmezőnyben van. Idén megyeiben első lett, országos bajnokságban negyedik. Az eddigi legjobb párost megörökítő festmény az egyik falon, egy másik szívéhez nagyon közel álló ló, Pálma képmása – szintén vásznon – a másikon. Mindegyikről szeretettel beszél, de saját bevallása szerint nincs és nem is volt kedvence. – Mindegyiknek az előnyös tulajdonságaira fókuszálok – árulja el. Azt is hozzáteszi, hogy, amikor lovat vesz, annak testbeszédére figyel, mert abból kiderül számára az állat szándéka, hozzáállása, jelleme. Nem szokott tévedni.

A tanyára, ami feleségével, a jogász végzettségű Bettivel otthona és egyben a „munkahelye”, 19 éve költözött be. Akkoriban fuvarozott, de a barátok, ismerősök rendre meg-megjelentek, hogy lovagolni szeretnének. Az igény, a lovasok tábora nőtt, így született meg 15 éve a Pálma Lovastanya, amely körül „csúcsidőben” nagy a jövés-menés. Némelyek mintha otthon lennének. Józsi számára ez természetes, úgy tekint a tanyára, mint e közösség bázisára. Nyaranta heteken át nem tudnak úgy kilépni a házból, hogy ne botlanának „idegenbe”, hiszen hétről hétre táborozókat fogadnak. Némi unszolásra beismeri, hogy augusztus végére már ő is belefárad kicsit, de egy-két nap elteltével már hiányolja az embereket. Azt viszont sokadszori kérdésre is váltig állítja, hogy soha nem teher, hogy az év 365 napján „szolgálatban” van.

– Soha nem éltem másként, nem tudom, milyen az. Azzal, hogy ellátom a lovakat, visszaadom azt, amit tőlük kapok – mondja. Szerinte egyébként is kell mindennap annyi testmozgás, amennyit az állatok ellátása igényel. A lótartás, a lovaglás fegyelemre, kötelességtudatra nevel. S mintha ezt lenne hivatott alátámasztani, megszólal a telefonja. A néhány méterre lévő istállóból hívja egy vendég. A18 éves fiú érdeklődik, hogy szénázzon-e, mert beesteledett, s látja, hogy Józsi ezt még nem tette meg.

S hogy mit jelentenek a lovak Fritz József számára? Kis gondolkodás után azt mondja, mindent. Ez nem jelenti azt, hogy ne volna velük szigorú. Ezt elengedhetetlennek tartja a vendégek biztonsága érdekében, és ezzel a következetességgel éri el a harmóniát, együttrezdülést, azt, hogy ezek a büszke állatok önként eleget tesznek a kívülálló számára sokszor szinte láthatatlan utasításoknak. Tiszteli a lovakat, s állítja, hogy nincs annál szebb, amikor egy ilyen gyönyörű állat megmozdul. Nem misztifikálja őket, azt sem szereti, ha más teszi ezt – ezért például nem is szereti az ilyen témájú filmeket sem. A lovakat egyszerűen, minden rájuk aggatott különleges képesség nélkül, csodának tekinti.

Szabó Vanda