Jó napot, mi újság? – Zsalakó Miklós
Mindenki végtelenül vidám természetűnek tartja, s a legtöbbekkel a közös hangot is hamar megtalálja Zsalakó Miklós, a Paks Kistérségi Szociális Központ munkatársa. Nem akart és nem is akar se több, se kevesebb lenni, mint ami: ápolóként dolgozik. Szakmáját a szekszárdi, akkor dr. Szentgyörgyi Albert nevét viselő egészségügyi szakközépiskolában szerezte. Emlékei szerint akkor került hozzá közel az egészségügy, amikor egy jóindulatú daganat miatt műtötték a lábát, és nagyon gondos ápolásban volt része. Eredetileg dunakömlődi, de öt éve Pakson él. Két lány édesapja, és immár boldog férj is, hiszen kisebbik lánya, Lia édesanyjával, Bernadett-tel hét éve alkotnak egy párt, és tavaly december óta házasok.
Hiába a korán megélt elhivatottság, Miklós pályafutása elején hűtlen volt a szakmához, mert ott – nincs mit szépíteni – keveset lehet keresni, de ráébredt, hogy a kiszámíthatóság, biztonság legalább ilyen fontos. 2011-ben ebből az indíttatásból jelentkezett az idősek otthonába. Mint elárulta, a szakmai gyakorlat során a kórház minden osztályát végigjárta, de ez a világ idegen számára, az otthon sokkal családiasabb, hiszen a lakókat, családjaikat, szokásaikat vagy éppen problémáikat van idő megismerni. Megbecsülték, ő maga is szerette a munkáját és munkatársait – sőt a szerelem is itt talált rá –, de öt év után kérte átvételét a szociális központba. Itt ugyanis – szemben az idősotthonnal – az ünnepek, hétvégék szabadok, nem kell műszakozni, többet lehet a családjával. Az otthonukat elhagyni nem tudó, elsősorban különféle testi fogyatékossággal élőket segít életvitelükben, a mások számára ismeretlen akadályok leküzdésében. Személyi segítőként vásárol, gyógyszert adagol, vagy éppen fürdet, ebédeltet. Jelenleg hét embert látogat rendszeresen. A szám persze változó, mint ahogyan maga a munka is. Nincs két egyforma nap… Munkája során az ellátottakkal hamar ki tudja alakítani a kölcsönös bizalmat és tiszteletet.
Klienseit – ahogyan a szakirodalom nevezi őket – decemberben három héten át nem látogatta. No, nem mintha ilyen hosszú nászútra mentek volna a már említett esküvő után, amit egyébként a pandémiás helyzet miatt végül csupán két tanú jelenlétében tartottak. Miklóst áthelyezték az Életfa Idősek Otthonába, ő volt az egyike azoknak, akik besegítettek, amikor az intézmény dolgozói – és a lakók – közül többen megfertőződtek koronavírussal. Mély nyomot hagyott benne ez a három hét. – Úgy gondoltam, tudom, mire számíthatok. De ilyen az idős otthon és a város történetében még nem fordult elő. Nagyon nehéz volt. Bevallom, ha nem is vettem félvállról, de némileg szkeptikus voltam a pandémiával kapcsolatban, pedig közel állok szakmailag, és olvastam is róla. Első nap reggel 6-kor kezdtem, de már fél hatkor átértékeltem a hozzáállásomat – idézte fel. – Azt gondoltam, ez maga a pokol. Tizenkét órát dolgoztunk tetőtől talpig beöltözve, levegőt alig kaptunk, az első pár napban az ájulás határán voltunk, mire végeztünk – tette hozzá. Ennek ellenére nagyon szép emlékként él benne ez az időszak, mert nagyon összetartott és remekül helytállt a csapat – beleértve a szociális központ kollektíváját is, akik helyettesítették – ebben a nehéz időszakban. – Nekem fontos a kistérségi szociális központ. Nekünk itt jó helyünk, jó kollektívánk van. Úgy érzem, ezt az egységet is képviseltem. Mindenképpen többnek érzem magam, igenis büszke vagyok rá – foglalta össze. Azt is elárulta, hogy bármennyire nehéz is ápolóként dolgozni, másoknak is jó szívvel ajánlja. Egyebek mellett azért, mert biztos, kiszámítható. Aki a munkáját jól végzi, számíthat arra, hogy szükség lesz rá öt vagy éppen tíz év múlva.
Terveiről szólva elmondta, mostanra sikerült annyi saját erőt összegyűjteniük, hogy az előtakarékos önkormányzati bérlakásból végre saját otthonba költözzenek. Lakásvásárlás tekintetében kizárólag Paks, esetleg Dunakömlőd jöhet szóba, hiszen ez élhető város, biztos pont. Itt minden megvan, amire egy fiatal családnak szüksége lehet.
Szabó Vanda