Jó napot, mi újság? – Tullner Attila

A beszélgetés apropóján végzett számvetés eredménye szerint Tullner Attila pontosan élete felét töltötte Pálfán, a másikat Pakson. Huszonhét éve kötötte össze életét feleségével, az eredetileg németkéri Volarics Magdival, közös életüket pedig már Pakson kezdték. Ma is a lakótelepen élnek egy gyönyörű panorámát biztosító negyedik emeleti lakásban. Fiaik fiatal felnőttként immár kétlakiak, a sport és a tanulás Baranyába szólítja őket. Az ifjabb Attila felnőttképzésben földmérő és térinformatikai technikusnak tanul, Árpi pedig földrajz szakos egyetemista. Édesapjuk nemcsak ezért büszke rájuk, hanem azért is, mert mindketten élsportolók, kézilabdáznak. E tekintetben édesanyjuk nyomdokaiba léptek, aki – mint férje szintén nem titkolt büszkeséggel mondja – kiváló játékos volt. Attila nem rejti véka alá, hogy életében az egyik legnagyobb ajándéknak azt tartja, hogy Magdival egymásra találtak, együtt ugyanis minden akadályt könnyebb leküzdeni. A fiúkra visszatérve még elmondja, hogy nagy bánatára most a járvány miatt nem mehet a meccseikre, pedig ez volt az egyik legkedvesebb időtöltése.

A másik a zene, azon belül is a klasszikus rock. A rajongás iránta nem tűnt tova az ifjúkori évekkel, ahogyan a gyerekkori barátságai sem. Hiába az őszülő halánték – vagy éppen azért –, Attila tekintete elfelhősödik, amikor a gyerekkori barátairól beszél. Nem a szinte feledésbe merült régi szép emlékek miatt érzékenyül el, hanem azért, mert melegséggel tölti el, hogy ma is számíthatnak egymásra, a barátság ma, évtizedek múltán is élő. A kamaszkoruktól ott voltak és ott vannak ma is egymás életének meghatározó pillanataiban. Számba se lehet venni a sok-sok élményt, közös nyaralásokat, szilvesztereket és persze a koncerteket, fesztiválokat, amelyekért akár az ország másik végébe is elzarándokoltak. A pálfai barátokkal Vackor, ahogy ők szólítják, a paksi Gastroblues fesztivál főzőversenyének is állandó résztvevője. Remekbe szabott főztjeiket a közönség és a zsűri is díjazta az elmúlt években. Attila számára ugyanis nemcsak a rock örök, hanem a gasztronómia iránti rajongás is. Apró gyerekkora óta szeret főzni. Felidézi, amikor a szomszéd kislány megbetegedett, és átküldte hozzájuk az anyukáját, hogy kérje meg Attilát, hogy ő süssön rántottát, mert azt szeretne enni. Akadt ennél nagyobb szabású felkérés is a pálfai Sió Rock Fesztiválon, amit a baráti társaság szervezett. A stábnak és a fellépőknek persze a megszokott páros főzött, ő és barátja, aki egyben komája is. Az egyik fellépő zenekar frontembere a pörköltjüket kóstolva felkérte őket, hogy legyenek ők a szakácsok a lakodalmában. De emlékezetes számára az is, amikor szintén egy pálfai baráttal az egykori Grand Café főzőversenyén vettek részt, a zsűrit pedig az Ismerős Arcok zenekar tagjai alkották.

Habár gördített elé az élet akadályokat, állította kihívások elé, úgy tűnik, Attila pályafutását tekintve is csak a szépre emlékszik. Húsfeldolgozónak tanult, de a hivatását évtizedeken át a kereskedelem jelentette, amihez üzletvezetői végzettséget is szerzett. A szakma alapjait a pálfai ABC-ben vérbeli kereskedőktől tanulta. Bizalmat kapott, fiatalon üzletvezető-helyettes lett, és amikor Paksra költöztek, már várta egy kis húsbolt, ahol már első számú vezető lett. Nagyon szép éveket töltött üzletvezetőként az egykori Plus hús- és hentesárurészlegén, amelynek tulajdonosi köre rendre változott, ő viszont fix pont volt a vásárlók és kollégák számára. Módszeresen kereste a jó munkatársakat, akikkel aztán hosszú időn át dolgozott együtt. Életének egy másik szép szakasza volt, amikor vállalkozóként, harmincegy alkalmazottal üzemanyagtöltő állomásokat üzemeltetett az M6-oson. Szívesen álltak meg az autósok nála, ahol nem benzinszag, hanem frissen sült kolbász illata fogadta őket. Attila ugyanis soha nem tudta meghazudtolni magát. A kutakat eladták, ő pedig a rászakadt szabadidőben egy régi álmát valósította meg: jogosítványt szerzett „nagy vasakra”, azaz kamionra, autóbuszra. Meglehet – mondja –, hogy azért vágyott erre, mert édesapja volt Pálfán a téesznél a buszsofőr, ő pedig természetesen sok útjára elkísérte.

Tullner Attilával manapság a város útjain közlekedő e buszok egyikén találkozhatnak a paksiak. Figyelemmel kísérte az elektromos tömegközlekedéssel kapcsolatos terveket, nagyon szeretett volna abba bekapcsolódni. Úgy gondolja, ez egy újabb szép szakasz lesz a pályafutásában, de meggyőződése, hogy a város életében is. – Félóránként megyünk Dunakömlődre, a belváros forgalmas részein tízpercenként járunk, keresztül-kasul bejárjuk a várost. Én azt remélem, hogy egyre többen utaznak majd velünk – fogalmaz.

Szabó Vanda