Jó napot, mi újság? – Hirczi Ferenc

Műszaki területen kezdte a pályafutását, de lassan húsz éve a szőlő- és bortermelés Hirczi Ferenc hivatása. Legjobban a szőlőben érzi magát, ahol ismeretlen jelenség a stressz.

A szekszárdi Rózsa Ferenc Szakközépiskola elvégzése után műszaki főiskolán szerzett diplomát, és egészen 2003-ig műszaki területen is dolgozott Hirczi Ferenc, akkor azonban őstermelő lett, és azóta a mezőgazdaság, egészen pontosan a szőlő- és bortermelés a kenyérkereső foglalkozása. – Dolgoztam az atomerőműben alkalmazottként, voltam vállalkozó, tisztességgel elvégeztem a munkámat, de az én világom ez – mondja. A szőlő- és bortermelés csínját-bínját elsősorban gyakorlatban sajátította el, de OKJ-s technikusi végzettséget is szerzett.

Napjainkban nyolc hektárnyi területen termel szőlőt, ami – ahogy nevetve megjegyzi – az éhenhaláshoz sok, de a meggazdagodáshoz kevés. Ami viszont ennél sokkal fontosabb számára: a szőlőben remekül érzi magát. A stressz azóta szinte ismeretlen fogalom számára, ami nem jelenti azt, hogy szüret idején ne uralkodna el rajta némi izgalom, hiszen jó ütemezés, elegendő ember kell, hogy időben ládákba kerüljön a termés. A bor minősége javarészt a szőlőn, annak gondozásán múlik, rossz termésből nem lehet minőségi bort készíteni, legyen valaki bármilyen jó szakember, vallja.

– Elhatároztam, hogy egyszer leírom, hogy milyen műveleteket kell elvégezni, amíg a pohárba kerül a bor – jegyzi meg, utalva rá, hogy a telepítéstől a palackozásig milyen sokrétű ez a munka. Ezek közül a kedvence a metszés, amit már november, december táján elkezd. Szülei, sőt nagyszülei is műveltek szőlőt. Más volt a technológia, a módszer, talán kevesebb a minőségtudatosság, de akkor is születtek finom borok. Hogy másról ne beszéljünk, a lakodalmában még merőkanállal is itták a vendégek, olyan jó volt az akkori évjárat.

Feleségével, Judittal 1988-ban kötöttek házasságot, a következő évben született Judit lányuk, aki közgazdász, és férjével, illetve kétéves kislányukkal Budapesten élnek. Kisebbik lányuk, Andrea azonban agrárdiplomát szerzett, és édesapja mellett a szőlészetben dolgozik. – Mindig mondom, hogy inkább az adminisztratív teendőkkel foglalkozzon, de ő is inkább kint szeret lenni a természetben – mondja Ferenc, akinek láthatóan örömet okoz, hogy lesz, aki tovább viszi a kis gazdaságot. Éppen ezért fejlesztésbe kezd. Tervezi, hogy egy kis feldolgozót épít, többféle bort készít majd, és nagyobb mennyiséget palackoz, mert kis tétellel nem lehet pozíciót szerezni a piacon. Habár a profilja inkább a szőlő, természetesen borokat is készít, fehéret, vöröset, rozét és persze sillert is. A Város bora címet kétszer is elnyerte, 2011-ben vörös-, néhány évvel később fehérboros kategóriában, ami természetesen büszkeséggel tölti el. Mint megjegyzi, a bor nem lehet mindig ugyanolyan minőségű, hiszen minden évjárat más, a szőlő mindig másképp „viselkedik”, de éppen ez benne a szép. Szívesen bírál, és saját borait is megméreti, mert fontosnak tartja a visszajelzést. Amúgy szerinte háromféle bor van, az ihatatlan, az iható és az élvezhető…

Tagja a Sárgödör téri Présháztulajdonosok Egyesületének, mert fontos számára, hogy olyan közösségekhez tartozzon, ahol hasonló az érdeklődési kör és az értékrend, lehet tapasztalatot cserélni. Több társadalmi elfoglaltság mellett az evangélikus egyház felügyelője, a gyülekezet kórusának tagja, és az alapításának ötödik évfordulóját ünneplő Siller Nótakörben is énekel. A kettő merőben más persze, de egyaránt örömet okoz neki, és reményei szerint a hallgatóságnak is. Mint mosolyogva elárulja, munka közben, sőt otthon is szokott énekelni és fütyülni.

Nem rejti véka alá, hogy jól érzi magát a bőrében. Azt sem panaszként jegyzi meg, hogy júniusban, júliusban az ő szakmájában gondolni sem lehet a nyaralásra. Alkalmanként meglátogatják a lányáékat Budapesten, színházba és egyéb programokra is el-elmennek, meg évente kétszer Somlóra a barátokkal kikapcsolódni, de valójában nem vágyik el Paksról.

– Az ember ott tud magának és a családjának otthont teremteni, ahol munkája van. Én itt ezt megtaláltam. Szeretek Pakson, a családfánk szerint már 1720-ban itt éltek az őseim – fogalmaz. Hozzáteszi, semmi pénzért el nem menne innen. Legfeljebb, ha minden Sánc-hegyre vezető utat lezárnának, és nem tudna kimenni a szőlőbe…

Szabó Vanda