Jó napot, mi újság? – Molnár Imréné

Hálás azért, hogy húsz éven át megélhette az önzetlen adás örömét, ami véleménye szerint semmihez sem fogható érzés. Molnárné Ancika – így vált ismertté és szinte intézménnyé Pakson – most mégis úgy döntött, befejezi a rászorulók megsegítéséért végzett munkát.

A 2000-es évek elejétől eleinte egyedül, majd társakkal és alapítványi keretek között segítette a rászorulókat Molnár Imréné. Szerette volna átadni a stafétát, kereste az utódját, s bár találkozott olyanokkal, akikben az önzetlenség megvan, de azt a feltétel nélküli elfogadást, amit ők képviseltek, senkiben nem találta meg, ezért felszámolták a Segítők házát, és megszüntetik az alapítványt is. Nehéz döntés volt, ismeri el Ancika. Az utolsó lökést az adta meg, hogy végül mégsem jutottak hozzá a várt ingatlanhoz. – Ennek most már örülök – fogalmaz, hozzáfűzve, hogy semmi sincsen véletlenül. Mint ahogyan az sem volt az, amikor Paksra került. Hogy végül így történt, ma már úgy látja, élete legjobb döntése volt. – Vezetett dolgok ezek. Amikor az embert mellőzik, lépni kell – vallja. Mindez valamivel több mint húsz esztendővel ezelőtt történt. Korábban darusként az atomerőműben dolgozott, így sok ismerőse, régi kollégája él a városban, ezért döntött úgy, hogy itt telepszik le nyugdíjas éveire. Busszal járt, a Szent István téren leszállva sokszor látta a hajléktalanokat. Segíteni akart rajtuk, ezért a továbbiakban úgy és annyit sütött, hogy tudjon vinni nekik is. Aztán ételt vitt a Duna-partra, a fedél nélkül élőknek, s nem sokkal később már a múzeum melletti parkolóban „találta magát” az üstjével, bográcsával, s főzte az ételt karácsonyra a szegényeknek. Hajnalban a háza szuterénjából egyedül cipelte fel az üstöket, bográcsokat, becsomagolt ajándékokat, mire megjött a fuvaros, hogy indulhasson főzni a szeretetvendégségbe. Kért, kalapolt, gyűjtött, hogy ne csak étel, hanem ajándék is jusson a rászorulóknak. Hogy mi hajtotta? Azt mondja, sváb származása miatt sokszor érte hátrányos megkülönböztetés, tudja, milyen mellőzöttnek lenni. Hogy honnan volt erő, kitartás? – Kaptam erőt, hogy meg tudjam tenni – fogalmaz egyszerűen. Nem maradt egyedül, akadtak társai is, akikkel alapítványt is létrehoztak. Egyre komolyabbá, szervezettebbé vált a jótékonykodás. Köszönöm azoknak, akik mellém álltak, különösen Barta Józsefnek, aki éveken át segített azzal, hogy rendelkezésünkre bocsátott egy épületet, területet – fűzi tovább gondolatait. Nem titkolja, hogy akadtak irigyek, szkeptikusok, akik azt feltételezték, hogy ők ebből hasznot húznak, akiket zavartak a rendezvényeik. Mert bizony gyakran állt a sátor a Segítők házának udvarán, s várták étellel, adománnyal a társadalom perifériájára szorultakat. Rengeteg időt, energiát, sőt pénzt is áldoztak erre az elmúlt húsz évben. Persze voltak pillanatok, amikor alábbhagyott az erő, de Ancika végeláthatatlan energiája – úgy tűnt – nem lankadt. Véleménye szerint a rászorulók is változtak húsz év alatt. A „régi” hajléktalanok között sok volt a képzett, intelligens, akiket többnyire családi válsághelyzet sodort a perifériára. Azok viszont, akik mostanában a klientúrájuk zömét alkotják, beleszülettek ebbe a helyzetbe, úgy nőttek fel, hogy nem volt kapaszkodójuk, nem volt gyökerük. Azt mondja, nagyon kritikus magával, másokhoz is ezzel a maximalista szemlélettel fordul, de nem és nem hajlandó tágítani a véleményétől, hogy azok, akik náluk kötöttek ki, önhibájukon kívül kerültek ebbe a helyzetbe. Ennek oka szerinte az, hogy nincs beléjük kódolva, hogy tanulni, dolgozni, beosztani, takarékoskodni hogyan kell. Mint mondja, ezeknek az embereknek a többsége egyszerűen nem látott más, jobb példát, egyszerűen nem volt előttük minta. – Ezek égi, nem emberi dolgok – szögezi le. Soha nem kereste, hogy mivel szolgáltak rá erre, vagy mit tettek, esetleg nem tettek. Sőt, bármilyen meglepő, mint kiderül: hálás nekik. – Hálás vagyok, hogy volt, aki elfogadta, hogy tudtam adni. Az önzetlen adás öröme felülmúlhatatlan érzés – összegzi. Kapott elismerést, városi kitüntetést, ami – bár ezekre soha nem törekedett – örömmel tölti el, de még nagyobb örömet jelentettek neki a hálás tekintetek, szavak. Tavaly karácsonykor azonban újra szembesülnie kellett azzal, hogy meghaladja erejüket ez a feladat. Száznyolcvan csomagot tudtak összekaparni, harminc család ajándék nélkül maradt. – Akkor tudatosult bennem még inkább, hogy ehhez mi már kicsik vagyunk. Nőttek az igények, mi pedig megöregedtünk – fogalmaz. Mivel nem találta meg azt, akinek jó szívvel továbbadta volna, amit felépített, úgy döntött, az égiekre bízza a feladatot, ő pedig „visszatér” az otthonába, és éli a nyugdíjasok megszokott mindennapjait.

Szabó Vanda