Jó napot, mi újság? – Bándi Imre
A katonaságnál a románok bozgornak, azaz hontalannak nevezték, mint minden székelyt, Magyarországra érkezése után a magyarok románnak. Nehéz idők voltak ezek, de ma már nem érzi ezt a fajta megkülönböztetést Bándi Imre. Otthonra találtak Pakson, jól érzik magukat, és nem restek tenni azért, hogy a hozzájuk hasonló áttelepült székely embereket, illetve kultúrájukat, hagyományaikat megismertessék.
Sűrű napokat, heteket hagyott maga mögött Bándi Imre, székelykaput állítottak Pakson, a Város napja keretében erdélyi ízeket, ételeket mutattak be, és házigazdái voltak az Erdélyi Körök Országos Szövetsége közgyűlésének, melynek ő is vezetőségi tagja. Számára cseppet sem szokatlan a temérdek teendő, a hétköznapjai is zsúfoltak. Számba venni is nehéz, hogy mennyi mindennel foglalkozik amellett, hogy főállásban a PSE teniszpályájának gondnoka, karbantartója. Fémipari végzettsége van, forgácsolással, alkatrészgyártással, gépkarbantartással foglalkozik másodállású vállalkozóként. A fával is ügyesen bánik, sőt kárpitosként is megállja a helyét, amiről az általa restaurált antik bútorok „mesélhetnének”. Ezzel még koránt sincs vége a sornak: hiszen szeret gitározni, kertészkedni, kertet építeni. Utóbbiról Kornis utcai otthonuk is tanúskodik: a kerti tó szintén az ő ügyességét, kreativitását dicséri.
Hiába a sok munka, tevékenység, hobbi, jut ideje a közösségért tenni. Lassan tíz esztendeje áll az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületének élén. Nemcsak a magánéletben, hanem az egyesületben is társa Tímea, aki bölcsődei gondozónőként dolgozik. Húsz éve telepedtek le Pakson, ¬fiuk, Imi 14 esztendős, a Balogh Antal katolikus iskola nyolcadikosa. Ő már igazi paksi, bár teljesen feltalálja, s otthon érzi magát Székelyföldön is, ahol a felmenők közül már csak Imre nővérei élnek családjukkal.
Visszatérve az elmúlt hetek eseményeire, Imre büszkén számol be arról, hogy az országos szövetségük nemrégiben megkapta a CÖF–CÖKA szellemi honvédő díját, amit dr. Szekeres Sándor elnökkel vettek át. Az elismerést magáénak is érzi, hiszen az ő évtizedes munkája is benne van. Azzal, hogy hétvégén felavatták Pakson a székelykaput, régi tervük valósult meg. Megesett, hogy feltette magának a kérdést, jó ötlet volt-e átjönni, jó döntés volt-e, hogy maradtak, itt kell-e végezniük ezt a munkát. Végül egyetértve az országos szövetség korábbi elnökének gondolatával arra jutott, hogy nekik ez a küldetésük, hozni kellett a hírt az anyaországban élők számára a székelyekről, a kultúrájukról, a hagyományaikról.
Imre Székelyudvarhelyen született, Zetelakán járt általános iskolába, majd fémforgácsoló, aztán tévé- és rádióműszerész képzettséget szerzett, zetelakai szomszédjától pedig asztalosmesterséget tanult. Elvitték katonának, a forradalom után pedig az akkor miniszterelnök, Ion Iliescu negyvenfős katonai rendőrségének tagja lett. Bozgornak, hontalannak hívták, ahogy minden székelyt. Mivel nem akarta az életét egy ember miatt kockára tenni, leszerelt, s attól tartva, hogy zaklatni fogják, egy hét alatt elhagyta az országot. 1990-ben érkezett Szekszárdra, ahol az MMG Műszergyárban kezdett dolgozni. Nem rejti véka alá, hogy eleinte nem volt kedves a fogadtatás, románoknak nevezték őket. Akkoriban kevés volt a munkahely, az Erdélyből érkezőkkel szemben erős volt az ellenszenv, azt gondolták az itt élők, hogy elveszik előlük a munkát. Ma már más a helyzet, nem elutasító, hanem sokkal inkább elfogadó a közeg, megnyíltak az ajtók előttük. Ezért – mint mondja – sokat tettek magánemberként és egyesületi szinten is. A munka – mint újra megerősíti – számára nem teher. Ahogy nevetve mondja, a székely embernek, ha úgy hozza a szükség, egy nap nem 24 órából áll, hanem annyiból, amennyire szükség van. – Mindannyian nehéz körülmények között éltünk, a leglehetetlenebb helyzetekben is helyt kellett állnunk. Ez inspirál bennünket. A közösség pedig erőt ad, hiszen egy a sorsunk – összegezte.
Szabó Vanda