Hatvanhat évvel ezelőtt fejezték be az általános iskolát
Az osztálytalálkozó alapvetően szép szokás, hiszen lehetőséget ad arra, hogy találkozzanak egymással egykori diáktársak, és felidézzék az általános vagy éppen középiskolai éveiket, élményeiket, elmeséljék egymásnak, hogy kinek, hogyan alakult az élete. Vannak olyan egykori osztályközösségek, amelyek több évtized múltán is rendszeresen találkoznak. Ilyen a Paksi I. sz. Általános Iskola 1955-ben végzett fiúosztálya, akik idén a hatvanhatéves találkozójukat tartották. Horváth János mesélt az eseményről, és iskoláséveikről. Mint elmondta, a negyvenéves találkozójukat Bencze Barnabással karöltve szervezték, ami után kétévente hívták össze a társaságot, aztán az ötvenediken átadták a stafétát Suhai Józsefnek, akinél ugyanolyan jó kezekben van a feladat, illetve már évente tartanak találkozót. Készültek a hatvanötéves találkozóra is, de jött a koronavírus-járvány, így az nem valósulhatott meg, ám idén, a hatvanhatodik már igen. A Paksi Halászcsárdában töltötték a délutánt, ki-ki a párjával érkezett. Azokra az osztálytársakra, akik már nem lehetnek velük, egy-egy szál fehér szegfűvel emlékeztek, s a váza mellé állított fotóval. A találkozó jó hangulatban telt, estig beszélgettek a régi időkről, meséltek az életükről, s volt miről, hiszen nagyon sokszínű a társaság szakmai pályafutás palettája, és van, aki már dédnagypapa.
Az iskolát 1947-ben kezdték hatévesen, és nyolc évig koptatták együtt az iskolapadokat. Horváth János elmondta, hogy nem volt könnyű az élet a háború után, sok szegény gyermek volt. Voltak, akik faklumpában jártak iskolába, egy kis szalmát tettek az aljába, hogy ne fázzon a lábuk benne. Kellett vinniük egy kis bögrét, abba kaptak tejporból készített tejet, a jobb módúak vittek otthonról zsíroskenyeret. Aztán amikor ötödikesek voltak, már volt menza, ahova – mai kifejezéssel élve – a szociálisan rászoruló diákokat vették fel. No, ott sem volt ám lakoma, de legalább főtt ételt ettek ebédre. Tízóraira, illetve uzsonnára pohár tej, valamilyen péksütemény, zsíroskenyér, vajaskenyér került az asztalra. Olyan sok gyermek volt akkoriban, hogy a diákok egyik fele délelőtt, a másik fele pedig délután járt az iskolába, heti hat napon volt tanítás. Horváth János azt is felidézte, hogy akkoriban a piactér a katolikus templom körül volt. Nem szabadott kimenniük az iskolaudvarból, de azért megpróbáltak kilógni, és ha valamelyiküknek sikerült, a kofáktól vásárolt pattogatott kukoricával tért vissza, egy liter ötven fillérbe került. Ha legalább kettejüknek sikerült, akkor már az egész osztálynak jutott. Ez néhány emlékmorzsa volt csupán az egykori iskolaéveikről, amit terveik szerint egy év múlva ismét összejönnek felidézni.
